Gálék

Gál Gyula bácsit és feleségét, Annus nénit, még Csollány Antónia dédanyám fogadta be a korábban hentesboltként és lakóházként üzemelő, régi, átriumos, óbudai házba bérlőnek és házmesternek, amikor teljesen egyedül élt ott, és nem bírt a sarokház körüli söpörni, havazni valóval, meg a ház kettős belső udvarának tisztán tartásával. Ráadásul Gyula bácsi szakmabeli volt, szintén hentes. A hajdani köves feldolgozót (ahol Dédapám idejében a hústermékek készültek) adta bérbe, a házmesteri munka fejében, ingyenesen, amivel a Gál család elégedett volt. Valahonnan Vas-megyéből éppen akkor jöttek fel, a jobb megélhetés reményében Budapestre.

Idővel kiderült, hogy két gyerekük is van, Annuska férjnél volt, de Gyuszi bizony még bentlakásos ipariskolás volt, aki előbb csak nyaranta, később, mikor felszabadult, már állandóan együtt élt a kis szobácskában a szüleivel. Aztán Dédanyám sem volt már egyedül, mert Anyuék amikor már én is úton voltam, a Dédihez költöztek, és elkezdődött a két család között az egymás kerülgetése.

A ház nagy volt, ha körbe kellett söpörni a Szépvölgyi úti, meg a Kolossy téri járdát körülötte, de szűk, ha például én biciklizni szerettem volna az alsó udvarban, Gyula bácsi viszont a szabadnapján aludni szeretett volna.

Aztán Annuska lányuk összeveszett a részegeskedő férjével, és kislányával, Kisannussal ők is bezsúfolódtak a szobácskába, és akkor már öten éltek együtt, és de szép is lenne, ha azt mondhatnám hogy békében és szeretetben, de ez nem lenne teljesen igaz. Gyula bácsi fizetésnapokon mindenképpen, egyéb napokon csak nagy bánat esetén nézett a pohár fenekére, Annus néni viszont rendszeresen felhajtott egy-két kupica jó vasi házipálinkát, kis Gyuszi csak olykor olykor.

Igaz, a Gál család egyébként dolgos volt, Annus néni takarított egy közeli gyárban, már kis Gyuszi is keresett, így hamarosan szereztek egy kis telket a Hármashatár-hegyen, egy kétszobás vályogházzal, istállóval, de nem költöztek fel a hegyre, csak hétvégeken jártak fel a veteményest megkapálni. Aztán később, amikor egy tehénkét is vettek, már napi program volt a hegyrejárás, etetni, fejni, ezt Annus néni szervezte meg a családban, mint a tej értékesítését is. Én életemben először (és utoljára) az ő kertjükben ittam frissen fejt tejet. (Jól meg is utáltam, mert a tej meleg volt, az én fogalmaim szerinti friss tej pedig minimum a spájzban, de inkább a hűtőben hűlt tejet jelentette, ráadásul átható tehénszaga is volt.)

Felköltözni a hegyre azonban nem állt szándékukban, mert egyrészt közlekedési szempontból a Kolossy tér ideálisnak számított, másrészt ez a kis szoba ugyebár ingyen volt, csak a villany- és vízdíj, még a Dédanyám idejében kialkudott részét kellett fizetniük.

Dédi már régen meghalt, mi már négyesben laktunk a dédszülői lakásban. Anyu az udvar felőli ajtót, ablakot folyton csukta, bennünket mindig csendre intett, hogy ne zavarjuk a Gál családot, csak behúzott sötétítő függöny mellett gyújtott villanyt, hogy ne lássanak be hozzánk, szóval kicsit sem volt kellemes a helyzet. Anyu fűtötte Aput, hogy mondja fel a bérletet, Apu a maga szelíd modorában ezt meg-megpendítette, de nem értették meg, vagy szándékosan értették félre Apu utalásait.

Annus néni volt a harciasabb személyiség, védte a családja szerzett jogait, nagy csapkodással, dérrel-durral söpörte a járdát, vagy söpörtette a családja férfitagjaival.

Gyula bácsi békésnek mondható nyugalommal, vagy sokkal inkább egyfajta totális érdektelenséggel szemlélte az eseményeket, tűrte tűzrőlpattant hitvese csapkodásait, hosszas polémiáit, viszont imádta Berci cicánkat. annyira szerette a kis jószágot, hogy minden nap hozott neki a munkahelyéről egy-két finom falatot, és Albert! (csak semmi becézgetés!) hívószóval megetette a macskát. Berci cica ment is utána, mint a parancsolat.

Gyula bácsi – aki hazatérve az egész napi álló munkából, minden délután, tömény ecetes vízben, a lavórban áztatta megfáradt lábait, amitől fél Óbudán ecetszag terjengett – szóval Gyula bácsi volt a mi cicánk igaz gazdája, őt követte, mint az árnyék.

Idővel Kisannus összebékült a férjével, és hazaköltözött, kis Gyuszi valahol vidéken kapott munkát, és csak a két öreg maradt a kis szobában, de a feszültség ezzel nem csökkent egy kicsit sem.

Egy szép őszi napon, Annus néni egy kicsit több jó hazai pálinkát gurított le a torkán, talán Gyula bácsi se hallgatott úgy, ahogy azt Annus néni elvárta volna, lényeg az, hogy Annus néni, mit mondjak, üvöltözve, egy fejszével, szisztematikusan szétverte a kis szoba teljes berendezését.

Mi – úgy emlékszem - ketten voltunk otthon Anyuval, az az évszázados, négyablakos faajtó, amit bezártunk az udvar felé, semmi védelmet nem jelentett, mit volt mit tenni, remegő hangon felhívtam a rendőrséget. Bemutatkoztam, bemondtam a lakcímet, és megpróbáltam elmesélni, hogy mi is történik, még mielőtt Annus néni áttért volna a mi lakásunk felaprítására. A telefonvonal másik végén a higgadt központos összefoglalta az eseményeket: szóval idős asszony, részegen, kis baltával vagdalkozik. Megyünk! – hangzott a megnyugtató és biztató válasz. Valóban nem túl sok idő elteltével az utcai kapu felől megérkezett két rendőr, bekopogtak Gálékhoz, hosszasan elbeszélgettek, majd átjöttek hozzánk, „nem lesz semmi további esemény” nyugtattak bennünket, majd elvonultak. Időközben Apu is hazaért, és mi ki- kilestünk a függönyök mögül, és konstatáltuk a Gál oldalon a látszólagos nyugalmat. Nem sokat aludtunk.

Másnap Annus néniék se szó, se beszéd, összepakoltak (amit még lehetett), és soha többé nem láttuk őket.

Miután Óbuda, és ezen belül Ujlak olyan volt akkoriban, mint egy kis falu, mindenki mindenkit ismert, mindenki mindenkiről mindent tudott, Nagyi a piacról egykettőre hazahozta a hírt, hogy mi, ezzel a rendőrségi afférral annyira tönkretettük a Gál család hírnevét, hogy nem volt más választásuk, hazaköltöztek Vas megyébe. Igaz, hogy ez egybeesett az öregek nyugdíjaztatásával, valami öreg rokon halálával, és némi örökséggel, de mindez elenyészett az én lépésemhez képest, hogy szégyenszemre, rendőrt vittem rájuk. Akkoriban úgy 17 éves lehettem, de ma is vállalom. Talán korábban kellett volna?