Sárka és a liba

Kedvenc ráckevei elfoglaltságunk a délutáni séta. Kötött útvonalaink vannak, ezek közül az egyik legkedvesebb, amikor a lehető leghamarabb lemegyünk a Duna partjára, aztán végigsétálunk a szinte a Dunáig leérő, Keszeg-sori nyaralók előtt, közben virágot szedünk. 

Be-benézünk a kertekbe, némelyik láthatóan elhagyatott, némelyik ápolt, gondozott, évődünk a kutyákkal, mindenkinek köszönünk, néhány nyaraló beszélget is velünk pár mondatot, az időjárásról, a Duna hőmérsékletéről, az idei, vagy bármikori termésről.

Régebben addig sétáltunk a parton, míg el nem értük a kompkikötő mellett, az Árnyaskertet, egy sörözőt, ahol én kaptam egy üveg sört, Sárka valami éppen akkor kedvelt üdítőt (nem szereti a sört J), aztán a kibontott üvegeinkből kortyolgatva folytattuk a sétát. Sajnos az Árnyaskert már nem üzemel.

Az Árnyaskert után az első lehetőségnél felmentünk a gát belső oldalára, a nyaralók bejárati oldalára, és ott sétáltunk visszafelé, folytatva a virágszedést.

Amíg közvetlenül a vízparton jobbára vízinövények nyíltak, addig a gáton a hagyományosabb mezei virágok.

Egy alkalommal a sétánkat a gát belső oldalánál lévő, belvízi tó partjára kanyarodva folytattuk, és úgy döntöttünk, hogy elsétálunk a Húgomékhoz, ők innen már csak egy-két kilométernyire laktak. Sétáltunk, és szemlélődtünk, megbeszéltük, hogy melyik ház tetszik, melyik nem annyira, és akkor egyszer csak, a semmiből mellénk futott egy növendék liba. Még nem volt pecsenyeliba méretű, de már nem sok kellett hozzá.

Megszaporáztuk a lépteinket, de a liba ettől csak vérszemet kapott, szaladt velünk párhuzamosan, és sziszegni kezdett.

Sárkám alaposan megijedt a sziszegő jószágtól, és miközben körülöttem futkosott, jó hangosan szidta a libát, mint a bokrot. Én – eléggé el nem ítélhető módon – csak megállíthatatlanul nevettem, olyan komikus volt a helyzet. Tanácsoltam Sárkának két röhögés közben, hogy jöjjön a libától távolabbi oldalamon, és nem szóljon a jószághoz, majdcsak itt hagy bennünket, de a mi libánk kitartó volt, nem tágított, sziszegett és szaladt, tátogott és gágogott.

Én a csokorral terelgettem a libát, és azt javasoltam Sárkának, hogy tereljük el a Húgomék kertjéig, ott majd egy-két hétig etetgetjük, és ha megérett a vágásra, akkor remek nyári lakoma lesz a harcias libából.

Amikor ebben egyetértve folytattuk a libaterelgetős, sziszegős menetelést, elérkeztünk a Húgom egyik ismerősének, nem tudom milyen Marikáéknak a házához. Marika ott állt a kertkapuban, és nagy örömmel üdvözölt bennünket, annál nagyobb volt az öröme, mert ez a sziszegő jószág az ő egyik libája volt, amelyik rendszeresen elkószált, és egyetlen jól irányzott papucs-lendítéssel betessékelte a kertbe.

Akár megkönnyebbülést is érezhettünk volna, azonban az elmulasztott libalakoma azért bosszantott bennünket egy kicsit. A Húgoméknál pedig a liba helyett a történetet, és a csokrot hagytuk ott.