A halak

Nem vagyok túl jó barátságban a halakkal. Sem fogni, sem enni nem szeretem őket. Fogni, soha nem is fogtam, a családomban semmilyen kultusza nem volt a pecázásnak, sem Apu, sem Nagyapáim nem pecáztak, bele is pusztultak volna a mozdulatlan, és néma üldögélésbe a víz partján, és barátaik „eeeekkora halat fogtam” történeteit is éppen csak végighallgatták, és amint egy halvány lehetőség mutatkozott, nekik kedvesebb téma felé irányították a beszélgetés fonalát.

A halevéssel is mindig gondban voltam, a szokásos karácsonyi rántott halat akármilyen óvatossággal boncolgatta szét Anyu, vagy Nagyi a számomra, minden egyes alkalommal a torkomon akadt egy szálka, én fuldokoltam, ők segítgettek, de a fránya halszálka okozta sérülés is olyan, hogy hiába piszkálták ki némi öklendezés árán a torkomon akadt darabkát, a szúrás nyoma éppen olyan érzést keltett, mintha még a szálka ott lenne, úgyhogy Nagyi egy idő elteltével a számunkra már karajt rántott ki, hagyomány ide, vagy oda. A ponty ízét sem szerettem, legyünk őszinték, a ponty hájas, és a halzsír rosszízű.

Ezt a nézetemet egészen addig megdönthetetlennek hittem, amíg már élemedett koromban, egy al-dunai ebéd során, nem tálaltak elém, friss, ropogós kenyérrel, némi csípős zöldpaprikával, a hal hasa-aljából készült, hal-töpörtyűt. Na ilyen finomat ritkán ettem, pedig szeretem a hasamat!

Viszont a ráckevei Senki szigeti kirándulások keszegsütései (persze a keszeget is ismerősök fogták és sütötték) sem voltak jobbak a karácsonyi élményeimnél, velem már az életben senki nem hiteti el, hogy a beirdalással úgy átsül a keszeg szálkája, hogy megehető, én minden egyes szálat külön-külön éreztem, és mindegyik a torkomon akadt.

Minthogy nem szerettem a halat, nem is főztem, tehát a lányaim sem szerethették meg (szegénykék). Íme a szülői szerep egyik nagy és általános kelepcéje (sok egyéb mellett), hogy ne csak azt kínáljuk, tálaljuk, mutassuk meg az utódainknak, amit mi szeretünk, hanem a világ minél szélesebb, színesebb hányadát. Én a hal esetében belesétáltam ebbe a kelepcébe. (Bár a tejbegrízzel is J.) Ennek viszont az inverze is legalább ugyanakkora csapda, hogy ne várjuk el a gyerekeinktől, hogy ugyanazt utálják mint mi, és főképp, érzelmileg se bűntessük őket, ha mernek másképp érezni. Közelítsünk, közeledjünk, beszéljük meg, fogadjuk el!

Sárka mindennek ellenére – hála a Római partnak – imádja a hekket, én azt se, hiszen halízű!

Ez alól is van azonban egy-két kivétel. Zsófi négy, Sárka egy éves korától – akkoriban is minden nyári hétvégét Ráckevén töltöttük – Apu elvitte az egész családot a Kovács Jancsiék Duna-parti vendéglőjébe ebédelni, ahol két állandó fogás volt a számunkra, a rántott harcsa, sült krumplival, majonézzel, és a túrógombóc.

Sárkát még indulás előtt, otthon megetettem a maga pempőkéjével, ami egyáltalán nem akadályozta meg abban, hogy míg én ebédeltem, ő az ölemben ülve eszegesse a rántott-harcsa falatkákat, nagy-nagy élvezettel.

Szerettem és máig is szeretem az olajos halak némelyikét, abszolút favorit a sprotni, és az egyesek szerint a csukamáj-olajra emlékeztető (én csak egyszer kaptam életemben, soha többé nem tudták belém diktálni), tőkehalmáj. Vajas pirítóssal, némi citrommal, mmmm fejedelmi élvezet. Na még a füstölt lazaccal is jó barátságban vagyok. És imádom a tenger gyümölcseit, a rákokat, a kagylókat (a nyers osztrigát nem!), a polipot, és kaviárt is.

Amikor rendszeresen tengerparton nyaraltunk, ahol fillérekért lehetett a halpiacon megvásárolni az itthon, libamáj-áron elérhető tengeri herkentyűket, vettem egy olyan szakácskönyvet, amiből megtanultam, hogyan kell megtisztítani ezeket a dolgokat, és a kifelé hazaival megpakolt hűtőtáskát hazafelé tisztított, fagyasztott tengeri herkentyűkkel raktuk tele.

Belátom, hogy ezzel az étkezési kultúrával nem felelek meg a táplálkozás-tudomány ajánlásainak, de ez van.

Visszatérve a pecázás, horgászás témájához, van az egyik kedvenc TV-csatornámon, az Animal Planet-en egy sorozat, az Édesvízi szörnyek, na ennek rajongója vagyok!

Extrém horgászok, soha nem hallott, helyi legendák alapján, soha nem látott halszörnyek nyomába erednek, veszélyes körülmények között, komoly kockázatot vállalva megpróbálják, a sokszor akár kétszáz kilós különlegességeket kifogni, és aztán megszemlélés, mérlegelés, méricskélés után, szépen visszaeresztik a halakat a vízbe. 

Ahogy a régi fényképeket lapozgattam, egyszer csak a kezembe akadt a napnál is világosabb bizonyíték, hogy bizony én is pecáztam, mégpedig szuper felszereléssel!

(Még a Dunán is ott van a hajamban, az az utálatos masni! Brrr!) 

Szóval az a hiedelmem is megdőlt, hogy a horgászás unalmas elfoglaltság!

Lehet, hogy kimegyek az Óbudai piacra, a halashoz, veszek egy pár szelet harcsát, és kirántom, vagy rácosan .... J