Séták a Várban (és máshol is)

Egyik kedvenc gyerekkori időtöltésem volt, hogy többnyire tavaszi, őszi vasárnap délutánonként, amikor már véget ért a ráckevei szezon, a Szüleimmel sétálni mentünk a Várba.

Legelőször a Halászbástyára mentünk, ahonnan – Anyu folyamatos félelme ellenére, hogy kiesünk, és ott pusztulunk – kötelező volt lekiabálni a városra, és szemlélődni, ami a gyerekeknek nem volt akkora mulatság.

Ezután mindig bementünk a Mátyás Templomba, akkoriban még meglehetősen lepusztult állapota ellenére is varázslat volt, aztán a Szent István és Szentháromság szobor, majd a csellengés! Apu folyamatosan mesélt, mindent tudott, és mindent megosztott velünk.

A Várnegyed keskeny utcáin sétálgattunk, minden nyitott kapun benéztünk a kicsi belső udvarokra, kertecskékre, ámultunk egészen addig, amíg valamelyik lakó olykor csak a puszta megjelenésével, olykor szavaival is a tudtunkra nem adta, hogy kívül tágasabb.

Anyu persze folyton félt, hogy el fogunk tévedni, de ez sohasem következett be. (Megjegyzem, hogy ezt a folyamatos aggodalmat, tökéletes sikerrel örökítette, legalábbis rám).

Vitathatatlanul az ilyen délutánok fénypontja volt a Ruszwurm cukrászda, ahol Anyuék egy-egy feketét, mi gyerekek pedig egy-egy süteményt kaptunk.

Hogy miért mindig a Várba mentünk, és miért nem, mondjuk a Margit-szigetre is, (ami pedig jóval közelebb volt a lakhelyünkhöz), örök rejtély marad, bár nekem emlékezetes volt az a kirándulás, amire a testvérem születésekor, Apuval és Csöpi nagynénémmel került sor, és mindent bebarangoltunk a Margit-szigeten.

Akkoriban egyébként is nagy kultusza volt a délutáni sétáknak. Amikor hétvégén Apu egyedül ment le Ráckevére, Anyuval valamelyik hévégi délutánon biztosan elmentünk a Mártírok útjára kirakatot nézni. A Margit-hídtól elsétáltunk az akkori Május 1. moziig, az egyik oldalon, és a másik oldalon vissza a hídig, majd a 17-es villamossal hazamentünk. Nem hiszem, hogy az volt az oka, hogy nem volt más szórakozási lehetőség, mert 3 Ft-ért mozijegyet lehetett venni, színházba –  Diótörőt, esetleg Coppéliát kivéve - még nem vittek bennünket, de egy teljes család számára is teljesen megfizethető volt a Lukács Uszoda, a Császár Fürdő, és ezek is csak egy sétányira voltak tőlünk, vagy bármelyik strand.

Megfizethető volt a könyv (persze jobbára az Olcsó Könyvtár sorozat, abban azonban a világirodalom remekei, és a hazai irodalom – le nem tiltott – valamennyi alkotása megjelent), az újság, az étterem, a cukrászda, a közlekedés, a sport.

Nagy vásárlási kedv sem hajthatta Anyut, mert akkoriban 4-5 teljesen jövedelem nélküli öreg is jutott nekik (a két gyereken kívül), akik a szüleim rendszeres apanázsa nélkül nem élhettek volna (bár Terus néninek volt 70 Ft, TSZ nyugdíja J).

Azt hiszem, hogy egyszerűen szerette látni, hogy vannak boltok, vannak kirakatok és van áru is, ilyen, vagy olyan, egyfajta mindenhol, de van, és kapható.

Szerettük azt is, és én máig is nagyon szeretném, hogy a dolgok viszonylag állandóak voltak. Tudtuk, hogy melyik bolt hol van, abban miféle dolgokat lehet vásárolni, és ez tíz év elteltével is így volt.

Rendszeresen kirándultunk a Hármashatár-hegyre. A hegyi busz, szinte a házunk elől indult, azzal felmentünk a végállomásig, ha éppen indult a Turistaházig járó busz (félóránként, vagy óránként járt), akkor még feljebb mentünk, ha nem, szépen lecsorogtunk, hazáig.

Természetesen itt is volt kedvenc útvonalunk. Csak Apu tudta megtalálni a sétautat övező, sűrű bokrok között azt a kis rést, ami a Kisrétre vezetett. A Kisrét – ahogy mi elneveztük – egy vadvirágokkal sűrűn benőtt, emlékeim szerint, mindig napsütötte tisztás volt, ahol a mészkő-tömbök között, nagyszerűen lehetett egy kicsit pihengetni, a felnőttek elszívtak egy cigit, mi meg virágot szedtünk, kergetőztünk, aztán mentünk tovább, egészen a Vasorrú bába házáig.

A Vasorrú bába háza, egy a meredekre épült kis házacska volt, amit vakolat helyett, jókora, a sodrásban lekerekített kövekkel, mint mozaikkal rakott ki az építő. Mi komolyan láttuk, magát a vasorrú bábát is, egy hajlott hátú, fekete ruhás, kis kontyos, idős asszony személyében, akitől - annak rendje és módja szerint – irtózatosan féltünk is.

A séta vége felé volt a Daubner Cukrászda, ami – mint már másutt megírtam – akkoriban egy, a mi házunkhoz nagyon hasonló, régi sváb ház volt csupán, viszont a fagyija már akkor is felülmúlhatatlan volt!

(Ez nem a Daubner-ház, de gyerekkoromban ehhez hasonló volt az is.)

Ott mindenki kapott fagyit, ami hazáig kitartott, és teljesen biztos volt, hogy mindannyian békésen és mélyen fogunk aludni.