Papó szóviccei

Ma reggel 6-kor, éppen végezve a reggeli internetes újság-olvasgatásommal, felnéztem a FB-ra, hogy mi történt tegnap óta, és eközben bejelentkezett Zsófim, aki éppen végzett Zita unokám hajnali szoptatásával, azzal, hogy a Papó szóvicceiről is írjak, s rögtön idézett is kettőt.

Papó az én édesapám, az unokái nevezték el Papónak.

Apu különleges gyerekkort élt. Már leírtam valahol, hogy nagyapám 1919-es politikai szerepvállalása miatt, Apu és testvérei igencsak zárt közösségben nőttek fel, leginkább egymásra és a szüleikre voltak utalva, meg a tágabb családra. Így a számukra a megszokottnál is jobban felértékelődött az olvasás, és mindenféle nyelvi játék.

Apu nekünk is megtanította azokat a – mint már felnőttként megtudtam – nyelvújításkori, számunkra roppant vicces szótekervényeket, mint gőzpöfögészeti tovalöködönc (gőzmozdony), vagy nyaktekerészeti mellfekvenc (nyakkendő), egyen-billengészeti körduplány (bicikli), megkönnyebbülészeti körguggolda (WC), orrfuvolászati négyzetrongy (zsebkendő), és ezt Apu és testvérei, később mi is, úgy fújtuk, mint egy jópofa, családi rigmust.

Próbáltunk ilyeneket alkotni is, én például az egyik első fogászati élményem hatására alkottam meg úgy hat évesen a szájszívoszkóp kifejezést, a nyálelszívóhoz kapcsolódó, nem túl kellemes élmény hatására.

Naná, hogy pontosan tudtuk mi az a foltos nyakorján (zsiráf), sőt a testvéremmel vadásztuk a másik által vélhetően nem ismert szavakat. Emlékszel Testvérem: dörcögős és kácsong?

Papó nagy szóvicc-gyártó volt. Némelyik félresikerült, és csak ő nevetett nagyokat rajta, de némelyik beépült a családi mondások közé.

Íme kettő:

Tegnapelőtt dárvédek én hármasület,

Tegnap dárvédsz te kettesület,

Ma dárvéd ő egyesület (Madárvédő Egyesület).

Tegnapelőtt tuska december 29.,

Tegnap tuska december 30.,

Ma tuska szilveszter (Matuska Szilveszter).

Aztán egy harmadik:

Én-ekelek,

Te-keregsz,

Ő-gyeleg,

Mi-ákulunk,

Ti-vornyáztok,

Ők-lendeznek.

A legutolsó sántít, de mi így is szerettük.

Máig játsszuk azt is, főleg a Testvéremmel és Sárka lányommal, hogy átadogatjuk egymásnak azokat a könyveket, amik nekünk bejöttek. Igen ám, de aki elsőnek olvasta a könyvet, az megjelöli azokat az oldalakat, ahol valami különösen megkapó, vagy vicces gondolatot talált, egy papír-zsebkendőt becsúsztatva a lapok közé, vagy egy apró ceruzajellel az illető oldalon. A másiknak meg az a feladata, hogy ráleljen arra az egy-két mondatra. A találati arányunk szerintem úgy 80-90 %-os, de ha nem találjuk el az is jó, mert akkor közösen fedezünk fel, immár több nekünk való dolgot.

Papó halálával örökre megszűnt egy másik, a könyvekhez kapcsolódó családi játék, a könyvvadászat. Apu, ahogy belépett bármelyikünk lakásába, előbb-utóbb a könyvespolc előtt kötött ki, és leemelt ezt-azt, néha meg is jegyezte, hogy ezt tőlem hoztad el, majd zsebbe, kabátba, ide-oda elrejtette a szerzeményeket. Naná, hogy aztán mindenki más, meg az ő könyvespolcairól vadászta vissza a saját könyveit, illetve vadászta ki, azokat, amikre már régóta fájt a foga. Így - előbb-utóbb – a kedvenceink sorra járták a családi könyvespolcokat és éjjeli-szekrényeket. Soha senki nem sértődött meg, nem csinált ebből gondot, annál is inkább, mert rettentő sok könyvből több példányunk is összegyűlt az idők folyamán.

Bár azt a Zichy grafikás Arany Balladákat, na azt szeretném tudni, hogy ki rejtegeti?

Papó egyébként is jól tűrte a viccelődést, akkor is ha rajta mulattunk. Ahogy idősödött, minden családi rendezvényen befészkelte magát az egyik kényelmes fotelbe, és aztán elszunnyadt. Hemzseghetett körülötte 20-25 ember, ő békésen szendergett. Természetesen minden alkalommal akadt köztünk valaki, aki egyszer csak elrendelte a szilenciumot. Szinte abban a másodpercben, hogy totális csönd lett Apu fölriadt, körbepislogott a szemüvege fölött, és „mi van, mi van, elaludtam?” kérdezte. Persze mindig kitört az általános nevetgélés, és folyt tovább a beszélgetés, a maga medrében.

Egyébként Apu az étteremben is képes volt a rendelés és az ételek megérkezése között egy jót szunyókálni, amit a törzshelyeinken már jól ismertek és megszoktak, úgyhogy ha valami mégsem volt, vagy elfogyott, azt a kedvenc pincéreink suttogva közölték.

A kedvenc pincérek! Olyan közel 15 éves kihagyás után arra a hírre, hogy bezár a Régi Sipos Étterem, Sárka lányommal nosztalgia-ebédre mentünk egy vasárnap. Mi fölismertük az egyik régi kedvenc pincérünket, de természetesen nem vártuk el, hogy ő is felismerjen bennünket. Ezzel szemben az étlapok mellé ezt a mondatot kaptuk: de nagyon meg tetszett nőni a hölgyeknek! (Ez persze Sárkám esetén igaz, aki felnőtté vált ez alatt az idő alatt, míg én szimplán csak felvettem jelenlegi indián nevemet: Öreg Szem.)