Az első hőemelkedés

Az én négy hónapos Zita unokámnak, életében először ma volt hőemelkedése, sőt délutánra már lázas lett. Tegnap délután ugyanis megkapta a most esedékes (fogalmam sincs milyen) védőoltást, és reagált a szervezete.

A saját gyakorlatom szerint kétféleképpen reagálhat a gyerek a lázra, az egyik örökmozgó és nyűgös lesz tőle, ilyen volt Zsófikám, csitíthatatlanul tett-vett, és közben nem találta a helyét. Az orvos által javasolt, sőt előírt ágymeleg, vele elképzelhetetlen volt. Legfeljebb addig tudtam ágyban tartani, amíg pár száz mesét elolvastam, de akkor is csak ülve, mert néznie kellett a képeket. (Mi a saját meséinkhez is gyártottunk képeket, rajzolni kellett a mese közben, amit persze Zsófikám irányított, a történetet is, az ábrázolást is.)

Sárkáról viszont onnan tudtam, hogy be fog lázasodni, mert abbahagyta a legkedvesebb játékát, befészkelte magát a karjaimba, s ahogy egyre melegebb és melegebb lett, közben szépen és mélyen elaludt.

Zalán is ilyen volt, és most Zitánkról is kiderült, hogy ebbe az elpilledő, elcsendesedő csoportba sorolható. (Ez nagy segítség az anyjának J.)

Zitám irtó furcsa kis szerzet, derűs, mosolygós, kedves mindenkihez, érdeklődő, de ha a szülein és bátyján kívül bárki is felemeli, akkor némi szemlélődést követően éktelen zokogásba kezd, és csak az édesanyja tudja megnyugtatni.

Tisztába tehetem, a fürdés előtt levetkőztethetem, letisztogathatom olajjal, kukucsozhatunk a játszószőnyegén, de ringatni, ölelgetni, nem hagyja magát. Pedig de nagyon finom is az!

Az eddigi rekordom 10 perc, ennyit bírt ki sírás nélkül a karomban, az egyik délutáni etetést megelőző, már nyűgös-sírós időszakában, de amint meglátta az édesanyját, először csak méltatlankodó, egyre hangosabb hö-högéssel hívta fel magára a figyelmet, majd jött a kis teste megfeszítése, ami egyre nagyobb erőpróba, mert a súlya már elhagyta a 9 kilót (csak anyatejet kap), végül kitört a zokogás. Rajtam meg a röhögés. Ott álltunk, és rázkódtunk, és hangoskodtunk, és Zitám annyira meghökkent, hogy elfelejtkezett a zokogásról, ámulva nézett hol rám, hol Zsófira, és akkor egyszer csak már hárman nevettünk.

Most úgy hajtanám, gyorsítanám az időt. Várom már, hogy mikor ül föl, mikor kezd négykézláb közlekedni. Zsófi ebben is rendhagyó volt, mert rekordsebességgel négykézlábazott, hátrafelé. Néha megállt, hátranézett, belőtte a célt, és iszkiri! Tolatás, fordulás, játék!

Sárka viszont háromkézlábazott, az egyik lábát kinyújtotta hátrafelé, de ő legalább előre ment, nem farolt.

Mindkét gyerekkel rohantam orvostól orvosig, hogy ez a kicsit sem amerikai filmes, sajátos mozgás rendbenlévő-e, persze ezzel mindig jókedvre derítettem az orvosokat, akik némi kis vizsgálódás közben és után engem néztek hülyének. De kit érdekelt!

Várom, hogy milyen lesz, amikor Zitám feláll, megteszi az első tétova lépéseit. És ekkor meg lelassítanám az időt, hogy annak a varázslatos pár évnek, ami következik (szerencsémre Zazámmal ez még mindig tart, pedig már 7 éves), minden percét teljes szépségében, mélységében éljem át.