Varga Pityu

Varga néniék Ráckevén a szemközti házban laktak. Ráckeve főutcájában akkoriban a hosszú telkek utcai frontjára épült házak ablakai, és a tornácon keresztül a házba vezető bejárati ajtók közvetlenül az utcára nyíltak, csak jóval később lépett hatályba az a rendelkezés, hogy az utcától minimum 6 méternyire épülhet ház. A Varga portát gyerekkoromban rettentően irigyeltem, mert az ő kertjük leért a Duna partjára, és ha fürdeni akartak (volna, bár igazi kevei nem úszkált a Dunában, legfeljebb oda járt mosni és pecázni), csak a kert végébe kellett lemenniük, míg nekünk el kellett sétálni a következő közig, amelyik levezetett a Duna-partra.

Ez a mi házunk.

Igen, akkoriban még mi is a Dunában intéztük a nagymosást, mint bárki más is, levittük Apu biciklijével például az ágyneműt, a térdig érő vízben, mosószappannal mostuk, gyömöszöltük, akinek jobban ment, az csónakkal beevezett a Duna közepébe, és ott öblítette ki a hatalmas, lenvászon lepedőket, dunyhahuzatokat, majd a vízparton, a fűre kiterítve a napon szárította, és délutánra az összehajtogatott, száraz, napillatú ágyneművel ment haza.

Akkor még mindenki pontosan tudta, hogy voltaképpen a víz az, ami tisztít, a vegyszerek inkább szennyeznek.

Víz dolgában nem volt egyszerű az élet, a mi kertünkben is volt egy eredetileg gémes kút, ami később kerekeskúttá lényegült át, ám a kútból nyerhető talajvíz legfeljebb mosásra, mosdásra volt használható, a kút maga, meg hűtésre. Hűtőgép hiányában a kútba eresztettük le vödörben a görögdinnyéket, ecetes vászonba csomagolva a húst, a másfél-literes csatos üvegbe töltött szódás bort, és a kút hidegen és frissen tartotta a dolgokat.

A főzéshez szükséges vízért az artézi kutakhoz jártunk, nagy, piros zománcos tízliteres vizeskancsókkal, amiket a konyhában álló vizespadra állítottunk, szépen sorba.

Egy artézi kút úgy egy kilométernyire, a falu központja felé volt, egy pedig szemben a Varga néniék udvarában, de oda szemtelenség lett volna minden alkalommal bekéredzkedni, ezért Apu, aki a vízfelelős (is) volt, csak időnként engedett a kísértésnek, hogy csak a Vargáéktól hozzunk vizet, gyakrabban mentünk a távolabbi kúthoz. A vízhordásban, amint már elbírtam a két teli vizeskancsót, én voltam az állandó társa.

Akkoriban még nem virágzott a kertkultúra, mint mai napság, a házak udvara döngölt föld volt, hogy ne vigyék be a lakásokba a sarat, és a szekér is be tudjon menni a telkekre, ha szükséges. Ez alól azonban a Varga néni udvara kivétel volt, az egész udvar, teljes hosszában és széltében, telis-tele volt kukacvirággal, más néven porcsinrózsával. 

A szivárvány minden színében virító virágszőnyeg nem igényelt különösebb gondoskodást, a szaporításról, a túlélésről a szétszóródó, apró, mákszerű magok gondoskodtak, locsolást nem igényelt. A látvány mesebeli volt. Azóta mindig van a kertjeinkben kukacvirág, de ilyen virágszőnyeget soha nem sikerült telepítenem, pedig próbálkoztam. Talán túl sok az emlék, túl sok másmilyen virág és növény is van, amelyekkel együtt akarok élni?

Vaga nénivel a dupla portán (két egybeépült ház, középen konyha, kétoldalt egy-egy szoba) együtt élt megözvegyült lánya, két lánygyermekével. és agglegény fia, Pityu.Pityu az első házrészben, a nők a hátsó házban. Varga Pityu férfiszabó volt. Én soha nem láttam más öltözetben, mint atléta trikóra húzott hosszú, élére vasalt szövetnadrágban, amit nadrágtartó tartott a helyén. Varga Pityu tartott rendben nyaranta Apu öltönyeit (ha már kettő volt, az nagy dolog volt), varrta fel a nadrágjait, cserélte a leszakadt koptatókat (ki emlékszik már erre?).

Pityu nagy horgász volt, emlékszem, hogy egyszer fogott egy vagy 40 kilós harcsát a Dunában, amit el is adott egy helyi csárdának.

Készült erről egy ehhez hasonló fénykép, Pityu felemelt kézzel tartja a harcsát, amely hosszabb, mint ő maga, Pityu persze cingár volt, sovány, inas, és a szokásos jelmezét viselte, vasalt nadrág, atléta trikó és nadrágtartó.