A családban
legelőször a testvéremék vadonatúj házába kerültek olyan csoda ablakok és
ajtók, amelyekhez le- és behúzható szúnyogháló, és szépséges, fehér, műanyag
redőnyök is jártak (ennek talán már közel fél évtizede, ha nem több). A
redőnyökért nem fájt különösebben a szívem, egyrészt az esslingeni
faredőnyökkel szerzett, korábbi tapasztalataim nem igazán voltak kedvezőek,
Nagyiéknál is, nálunk is minduntalan beakadtak, a rugóik akadoztak, a
szerelésük vagy drága volt, vagy roppant kockázatos és macerás, és ráadásul
elsötétített szobában eleve nem kapok levegőt, úgyhogy függönyt is csak
mutatóba használok. (Legfeljebb dekorációs célzattal.)
Viszont a
szúnyoghálóért megevett a sárga irigység!
Soha nem rajongtam
a szúnyogokért (bár engem többnyire nem „fogyasztanak”, de bőven elég okot
szolgáltatott az ellenérzésre, az ébresztő-óránál is biztosabban felriasztó,
éjszakai zümmögésük, meg a szeretteimen szaporodó, sorra elkapart, kínzó
csípések nyoma. Még ennél is jobban viszolyogtam (és teszem máig is) a
mindenféle szőrős, beköpős legyektől, a darazsaktól, méhektől, egyebektől.
Szúnyoghálóból én
addig kétfélét ismertem, a fakeretes, rászögelt, riglire járó, ajtóra szerelt
változatot, meg az ablakokra szegezett, eltávolíthatatlan és tisztíthatatlan
verziót, de mivel az én családomban ritka volt az ügyes-kezű férfi, így ezek
egyike sem készült el sem Budapestre, sem Ráckevére (bár egy udvarló minden
kevei ablakra felszögezett szúnyoghálót, amely a már említett hátrányokkal,
máig is ott kornyadozik a felső ablakokon).
Most a nyolcadik
emeleten végre megkaptam azt, amire vágyódtam, van szúnyoghálóm is, redőnyöm
is, és – mint oly sokszor, a beteljesült vágyakat nyomán – most is az átmeneti
boldogságot követő kiábrándulás, és csalódás jár át.
A szúnyogháló nem
más, mint rafinált rovarcsapda, és látás-romboló segédeszköz. Valami fondorlat
okán, minden, ami a verébnél kisebb, és repül, megtalálja azt a számomra
feltárhatatlan rést, hézagot, amin beügyeskedi magát a szúnyogháló és az ablak
közé, majd ott kereng, zümmög, koppan szerencsétlenje, mert rettentően szeretne
kiszabadulni, de a világért sem fedezi fel a kiutat.
Innentől kezdve,
könnyen elképzelhető a folytatás, az ember vagy a „kihalásra” játszik, és akkor
ügyesen takarítgathatja a félig, vagy egészen holt bogarak, a résekbe beszorult
tetemeit, vagy - ha nincs kellő türelme – ki is nyithatja az ablakot, és akkor
kezdődhet a vegyszeres üldözés, és a helyiségek egészében a tetem-vadászat
(szekrénytetők, polcok háta mögötti rések, egyéb, teljesen elérhetetlen helyek).
Azt, hogy a
leengedett szúnyogháló mellett valamennyi ablak olyan, mintha sohasem mostam
volna le, és a látvány pedig azokra a rossz felbontású, életlen és tompa színű
fényképekre hasonlít, amelyeket mindenki elrejt a fiókja legmélyére, már ne is
említsük!
Íme, ismét, egy
megvalósult álom, ami sokkal, de sokkal szebb volt még ábránd-korában,
színezhető, elképzelhető, a „majd a jövőben erre is sort kerítek” listához
biggyeszthető, de így, beteljesedve már végképp nem érthető, hogy miért is nem
látta az ember a buktatóit.
Szoktam is mondani
a lányaimnak, barátaimnak, hogy csak igen óvatosan bánjanak a vágyódásokkal,
mert némelyik, olykor-olykor teljesül!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése