Ablakomból

Világ életemben úgy tartottam magamról, hogy nem igazán hoz lázba a panoráma. Soha nem értettem azokat, akiknek a preferencia-rendszerében elsők között szerepelt a kilátás lakás-választáskor. Úgy hittem, ha szabadon választhatok, hogy hova nézzenek az ablakaim, szívesebben szemlélek egy kócos kertet, vagy a lengedező vadszőlő indákat (ezt használtam függöny helyett az előző hálószobámban :-)), mint akármi mást.

Most, hogy életemben először, önálló vagyok, mondhatni független, most döbbentem rá, hogy mennyire, de mennyire élvezem a kilátást a nyolcadikról!

Függetlenség! Mindjárt 65 évesen most először nem kell szégyenkeznem vagy szoronganom sajátos életritmusom miatt - madarakkal fekszem, madarakkal kelek - nem vagyok az az igazi bagoly-alkat. Nem kell lábujjhegyen osonni, ajtókat csukogatni, persze minden nesz nélkül, nehogy bárki álmát megzavarjam, nem kell magyarázkodni, suttyomban rágyújtani, alig világító, pisla kislámpák mellett olvasni, nem kell félretennem azt, amihez éppen kedvem lenne, mert felébresztek valakit, nem kell fürdőszobára, WC-re, konyhára várnom, és kifejezetten és szégyentelenül élvezem ezt a helyzetet. Persze némi, szinte kötelező bűntudattal, és azzal a végtelenül jó érzéssel, hogy van családom, szükségük van rám, nekem is szükségem lehet rájuk, pezsgő kapcsolatunk csak még kellemesebb így, bizonyos távolságból.

A dohányzóként hasznosított erkélykémről a Budai hegyeket látom, a konyhából ellátok egészen Ürömig.

Ma éppen éjfélkor ébredtem először, és bóklásztam kis lakomban, amikor felvillant egy emlékem.

Ez úgy 22-24 éves korom körül lehetett, amikor éppen a főiskolát végeztem esti tagozaton, és egy cikket olvastam kedvenc keramikusomról, Kovács Margitról, akiről kiderült, hogy roppant csalódott bank-tisztviselő volt, amikor szakítva korábbi életével, elkezdett agyagművességet tanulni.

Akkoriban már leszámoltam azzal, hogy régész legyek, vagy textiltervező, esetleg grafikus, és magam is a roppant csalódott, kezdő bank-tisztviselők életét éltem, úgyhogy rögvest fel is hívtam Kovács Margitot, mert eldöntöttem, hogy vagy az ő tanítványa leszek, vagy semmi más! Sajnos a Művésznő akkor már nagyon beteg volt, és nem fogadhatott tanítványokat, úgyhogy végül találtam egy művelődési házat, valahol Pest ismeretlen bugyraiban, ahol keramikus-képzést hirdettek, Lee Magdi barátnőm kalauzolásával el is mentem oda, felvételiztem és elkezdtem az agyagozást.

A tanfolyam után, úgy este 9 körül, az Árpád hídon utaztam haza, és minden egyes alkalommal elbűvölt a Budai hegyek látványa. A mélykék, szürkés-fekete égbolt és hegyek hátteréből szabálytalanul elővillanó, fényeket, arany- és ezüst villanásokat már láttam kerámiavázákon és poharakon, a sötét kobaltkéken villódzó ezerféle aranyszemcse terve egyre vonzóbb, fontosabb lett.

Aztán, mint annyi más terv, ez sem valósult meg, talán egy kivételesen nehéz vizsgaidőszak, talán Édesanyám folytonos helytelenítése okán, de ma éjjel ismét átéltem a kobalt-arany csodát!

Vallom, hogy az egyik legnagyobb szülői kihívás az, hogy ne akarjuk a saját meg nem valósult álmainkat rákényszeríteni a gyerekeinkre, de az agyagozás szempontjából én sem kerültem el ezt a kelepcét. Mindkét lányomat beírattam egy-két évre agyag-szakkörbe, és máig őrzöm hintalovukat, sárkányfejüket, gyertyatartóikat. (Bár a hintalovat Sárka egyik dobozába csempésztem, azt hiszem. :-D)

Remélem nem nagyon nyomorgattam meg őket más álmaim-vágyaim rájuk kényszerítésével, bár a kötelező Opera látogatásról alighanem hosszasan tudnának mesélni!