Az immár
legfeljebb Izabella szürke, ám eredetileg törtfehér, thermo-mellényt valaha Csöpinek
vettem, aki nagy mellény-barát, de valamiért – bár akkor látszólag örömmel
vette át az ajándékot – ezzel nem tudott békét kötni, és némi idő elteltével
visszaadta nekem.
Tettem ide-oda,
míg végül kikötött a mindenkori kedvenc székem háttámláján, és amikor fázni
kezdtem, csak hátra nyúlva, magamra kanyarítottam és vége is volt a
kényelmetlen érzésnek.
Természetesen - az
immár évtizedes viseléstől kissé megkopott – kedvenc lélekmelegítő velem jött
az új lakásomba is, és most itt kezdte meg bolyongását, nappaliból dolgozóba,
majd vissza, míg végül kikötött a konyhámban.
A hajnali
főzőcskézés, kávézás és cigizés közben ugyanis a hátam mindig nagyon jó meleget
kap a tűzhely jóvoltából, ám az első fertály totálisan szembesül az ablakon beáramló
hideg levegővel, s ezt – lássuk be – nem lehet akként orvosolni, hogy az ember a
hátára kanyarítja a mellénykét.
Így jutottam arra
a megoldásra, hogy elkezdtem fordítva használni a mellényt, ami ebben a
formában kellemesen befedi a melykasomat, a nyakamat, még a másik széken
pihentetett lábaimra is jut belőle valamicske.
Egy szép napon,
Sárka lányom jelenlétében is így melengettem féloldalasan hűlt-sült magamat,
amikor Sárka megjegyezte, hogy „látom Mami, felvetted a kis kényszerzubbonyodat”.
Szemfestékoldó
nevetésben törtünk ki mindketten, s azóta nem tudom úgy felvenni a
kényszerzubbonnyá avanzsált lajbit, hogy ne kezdjek el kuncogni.
Azt hiszem megérett
az idő arra, hogy eme dicső ruhadarabot átminősítsem eddigi mellény, lajbi,
kényszerzubbony beosztásaiból, kacagány fokozatra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése