Újra együtt

Újra egy szobában van dédanyám, Csollány Antónia csöcsös csillárja és szecessziós falitálja, gyerekkorom két olyan, szimbolikus tárgya, amelyek akkoriban számomra az örökre letűnt, hajdani bőséget, gazdagságot jelképezték.

Pedig szegény csöcsös csillár alighanem csak az alliteráció kedvéért nyerte el megnevezését, hiszen soha életében nem volt csillár, mindössze egy egyszerű, háromkaros bronzlámpa, amelynek közepén valóban egy kebelszerű, nagy üvegbúra volt.

A csöcs persze idővel eltört, s helyette egy kissé más mintázatú, kevésbé domborodó búrát sikerült szerezni, de azért az opálüveg alapon kirajzolódó fényes, ólomkristály-szerű csiszolással, (nekem) máig szép, noha már egyáltalán nem csöcsös.

Családunkban Anyu volt a nagy reformer, s Apu a megőrző. Egymás tudta, beleegyezése és jelentősebb konfliktus nélkül, ki-ki a saját vérmérséklete szerint intézte az ügyeket. Anyu eladott és vett, eladott mély, barna bőr klub-foteleket és vett az 1950-es évek divatirányzatainak megfelelő körtefa hálószoba garnitúrát (romjai a ráckevei fészerben várnak arra, hogy Janika sógorom elégesse a vegyes kazánjukban). Anyu leszereltette a Dédi csillárját, és megvette az 1960-as évek divatikonját, a nagy, íves, geometrikus díszítésű, tányér alakú lámpát, amelyt mi az első párnacsata során ripityomra törtünk, a dupla, körtefa-ágyat rogyásig beterítette az üvegszilánk. Nem tudom, hogyan úsztuk meg!

Apu Ráckevére menekítette a csillárt, ahonnan a mostani költözés során (és persze a Ráckevei ház reménybeli eladása okán), a nappalimba került. Hála annak a kedves, nazarénus fiúnak, aki átdrótozta (számos villanyszerelő-mester elképesztő árajánlata, és a gond nagyságát jelképező sűrű, lemondó sóhajtozása ellenére) és Sárinak, aki egy álmatlan éjszakáján, mesésen kiglancolta.

A szerény méretű falitányér, alig 30 centis átmérőjével, mint megtűrt, ám kicsit sem szeretett tárgy, világ életemben ott volt Anyuék lakásának valamelyik eldugott zugában. Amikor az előző házba beköltöztem, Anyu nem kis örömére, magammal vittem. A hajdan színes majolika mára már nem őrzi eredeti pompáját, a fényes, színes máz lemosódott, lekopott róla az évtizedek során, mára csak a penész-zöld alapmáz alól, imitt-amott kibukkanó agyag terrakottája színezi a virágos réten, féltérden fuvolázó, kontyos, tógás leányka figuráját.

Vessetek meg érte, ha tetszik, de nekem ez nagyon-nagyon megható. Meghat, hogy Dédanyám fészek-alkotó időszakának tárgyi maradványai, most, úgy közel 120 év elteltével, ismét egymásra találva, újra egy térben jelennek meg és örvendeztetnek meg, legalábbis engem.