Idegen álmok mellett

Még soha életemben nem laktam (tartósan) olyan helyen, amit előttem már mások, idegenek használtak volna, amit átitattak volna idegen emberek álmai, vágyai, emlékei, szokásai.

A dédszüleim régi sváb házába születtem Óbudára, ahol természetes volt, hogy a ház telítve van a családi múlt emlékeivel, történeteivel. Például, hogy a Dédanyám hogyan menekült a Dédapa haragja elől a padlásra, két ízben is, egyszer, amikor Dédapa szerint a fizikusz (a levágásra váró állatok, marhák, disznók egészségét ellenőrző állatorvos), túlságosan is tette a szépet a Dédanyámnak, másodszor, amikor a Dédi túl sokat veszített a családi vagyonból, valami önálló részvény-spekuláció kapcsán.

Irén tánti, a legkisebb lány, ilyenkor suttyomban lecsós virslit főzött (ez volt Dédi kedvenc étele) és a legalsó padláslépcsőre csempészte a csemegét, hogy az önkéntes száműzetésbe vonult édesanyja ne nélkülözze a finom falatokat.

A másik lakhelyem a ráckevei öreg ház volt, szintén telis-tele emlékekkel, a hazajáró háborús halottól (aki miatt végül minden évben, húsvét táján, a mindenkori helyi pap beszentelte a házat, az ajtókeretekre krétával felírva, az évszámot ekképpen: 19+G+M+B+66. Hogy a keleti bölcsek – Gáspár, Menyhért és a jó Boldizsár - miképpen kerültek a képbe, halvány sejtésem sincs) kezdve, a szemétdombról – vagy hűlt helyéről – máig fellelhető apró-cseprő tárgyakon keresztül, mindenütt a múlt darabkáival találkozhattam, és persze Apunak, vagy más rokonnak, szinte mindenhez volt egy adomája, története, meséje.

Ez azonban így volt rendjén, így éreztem otthon magam ebben a (máig, és naponta újra) megismerésre váró, olykor riasztó nagyvilágban.

Életem első lakása vadonatúj volt, nekem épült, egy kilenc-lakásos társasház középső szintjén, a második, ahova húsz év elteltével költöztünk szintén frissen épült. Mindkét lakás elrendezésébe beleszólhattam, falakat rakhattam innen oda, amoda, persze mindig a beköltözés és a tartósabb ottlét alatt/után derült ki, hogy hány, sokkal jobb lehetőség és megoldás is szóba jöhetett volna, de akkor már az embernek nem volt kedve, és többnyire pénze sem, hogy a mégoly racionális átalakításra sor kerüljön. Testvéremmel – aki szintén számos ház építésének volt részese – ezen gyakran nevetgéltünk.

Természetesen tudom, vagy sejtem, hogy a lakások, házak tervezőinek emlékei, vágyai, tapasztalatai jelen voltak minden eddigi lakhelyemen, de valahogy ezek soha nem gondolkoztattak el, úgy gondoltam, hogy a tervezők mégis csak professzionálisan, pénzszerzés céljából és ennek megfelelően kellő mérsékleteséggel adták bele a lelküket az én leendő lakhelyembe. (Bár a Hunor utcai lakás tervezőnője ángyikájának „térgye kalácsát” sokszor megemlegettük, a lakásba épített, roppant szűkös csigalépcső kapcsán, kiváltképp bútor-áthelyezéskor, vagy költözés esetén!)

A mostani – vélhetően életemben utolsó – költözésekor, azonban egy számomra teljesen idegen család életébe, 15 éven keresztül dédelgetett, megvalósított, vagy elodázott vágyaiba, terveibe, ízlésébe csöppentem bele.

Nekem eddig a „fal legyen fehér” volt az alapelvem, abból kiindulva, hogy a nálam évszakonként, ünnepenként változó drapériák, dekorációk színességét csakis ez a közömbös háttér viseli el. Ezzel szemben itt nincs egy fehér falsík sem, némely szobát – nyilván a tér látszólagos tágításának érdekében – úgy mellmagasságban elvágva, két színnel festettek ki, mindössze egy éve, úgyhogy semmi racionalitása nincs az újra-festésnek. Van őzbarna-bézs szobám, kétféle kékre festett szoba, halványlila előszoba, világos terrakotta nappali, halvány drapp konyha. Talán a szaniter helyiségek és az erkély fala fehér, a sötét-, vagy világoskék csempe mellett.

Az a furcsa, hogy ez cseppet sem zavar! Valahogy pont megfelelően illeszkednek régi bútoraim ezekhez a színekhez, és már kipróbáltam egy gyümölcsös-szőlős koraőszi, meg egy csipkebogyós-gombás-faleveles-vadgesztenyés őszi dekorációt, és eddig mindkettő elfért a fehérnek a legkevésbé sem mondható háttér előtt.

Megdőlt egy hiedelmem (vagy ha tetszik: rögeszmém)!

Nekem nem szokásom süketen forgolódni az ágyon (mint szegény Kosztolányinak, bár a Hajnali részegség-et e nélkül sohasem írta volna meg). Esténként alig egy-két oldalnyi olvasás után gyakran ébredek arra, hogy az orromra, szemüvegemre bukott könyv alatt már alszom is, és akármikor-bármikor ébredve, azonnal kipattanok az ágyból, a fenének se hiányzik a sötét gondolatok közti forgolódás! Így aztán jártamban-keltemben, tevékenykedve meditálgatok, például azon is, hogy az előttem itt-lakók hány álma, vágya, terve, keserve, dühe, bánata, öröme járja át a falakat!

Most először vagyok más, nem családtag, felmenő utódja. Nem nyomaszt, csak elgondolkodtat. Ha akarok rákérdezhetek, hogy ők hogyan oldották meg, hogyan kezelték (például ezt a most aktuális, rovar-inváziót, (a sokféle légytől a termetes mezei poloskákig), de nem fosztom meg magamat az önálló felfedezés varázsától, ám illő, kellő és mély tisztelettel tartom észben, hogy nem én vagyok az első álmodozó ebben a lakásban.