Nem akarom!

Pontosan ugyanazért nem akarok hinni a túlvilágban, amiért a való életemben sem megyek soha vissza korábbi munkahelyeimre, nem járok iskolai találkozókra, nem elevenítek fel elmúlt kapcsolatokat (rettentően kisszámú kivételtől eltekintve).

Gondolom mindenki megfigyelhette az érettségi találkozók kapcsán, hogy az ember egykettőre visszarendeződik abba az érzelmi és értelmi viszonyrendszerbe, amit annak idején elfoglalt, és ami – a dolog természeténél fogva – már réges-régen nem releváns.

Nyilván van, aki ebben a visszarendeződésben kényelmesen érzi magát, én azonban sajnos nem tartozom ezek közé. Egyáltalán nem gondolom úgy, hogy a mindenki más életét meghatározó középiskolai időszak az én számomra csupa kényelmetlenséggel járt, de (számomra) vitathatatlanul több volt benne a diszkomfortos, mint a kellemes érzés, ezért ezeket egyáltalán nem akarom újra érezni.

Mindenkinek volt fiúja, nekem talán negyedikre lett. Mindenki divatosan öltözött, nekem nem volt rá lehetőségem. Mindenkinek szabad volt nyaralni másokkal, nekem tilos. Az én szememben minden lány szép volt, én nem. Engem sorra elhagytak a barátnőim, és a népszerűbb lányokat választották, nem siránkozom (vagy talán mégis), de egyáltalán nem volt az életem csúcsidőszaka ez a bizonyos, meghatározó négy év. Visszahozhatatlanul kimaradt.

Itt, és most kérek elnézést minden volt munkahelyi, baráti csoporttól, akiket (esetleg) azzal hitegetek, hogy legközelebb én is megyek, részt veszek a szokásos, ismétlődő rendezvényeiken, mert tuti, hogy a legkomolyabb elszánás ellenére is, végül győz a énem itt leírt oldala, és a legutolsó pillanatban otthon maradok. Még eddig mindig találtam a magam számára elfogadható mentséget, de az igazság az, hogy ilyen „tevőleges időutazás” teljesen ellenkezik az énemmel.

A főiskolát esti tagozaton, az egyetemet levelezőként végeztem, úgyhogy ez az időszak sem pótolta számomra azoknak az egész életre kiterjedő kapcsolatoknak a lehetőségét, amiből olyan sokan életfogytig építkeznek.

Bő tapasztalattal rendelkezem olyan „barátságokat” illetően, amelyeknek 98 %-a az aktuális pozíciómnak szólt, és ezek – természetesen – a pozíció megszűntével úgy olvadtak el, mint a hó, az első tavaszi napsugarak hatására, úgyhogy sajnos azt mondhatom, hogy (nagyon) kevés illúzióval rendelkezem a baráti érzés tekintetében.

Ha arra gondolok, hogy halálom után (ami ha igaz, engem is utólér :-)) egyszer  csak Anyu, Nagyi, időnként Apu, visszailleszt a már meghaladott, de (érzelmileg) még mindig eleven rendszerébe, na ezt aztán egyáltalán nem kívánom! Legyen akkor inkább minden az enyészeté, ami egységesít, és közömbösít, kellő mértékben!