Nagyapám hamutálja

Örömmel jelentem, hogy tegnap délután megérkezett berendezkedésem utolsó(előtti) darabja, egy szekrényke, amely az erkélykémen, Zaza korábbi, lépcsős játékpolcával átellenben került elhelyezésre. Naná, hogy ez sem „szabályos”, miért is ez lenne az, a hagyományos, ajtókkal fedett, polcos téglatesthez kapcsolódik egy ötszögletű toldalék, két kicsi polccal, amin ez-az elhelyezhető. Átmenetileg az iratokat – bizonyítványoktól adásvételi szerződésekig, leletektől számlákig – helyeztem el, a hímzőfonalak és a XIX.-század előről megmaradt kézimunka újságok meghitt társaságában.

A tetejére került a testvéremmel elcserélt, lótuszvirágos Tiffany lámpa, a naptár, az üzenő cetlik, tollak, ceruzák, és egy Gallé váza (utánzat), amelynek mindössze annyi köze van a zseniális üvegművészhez, hogy az alkotó ismerhette a nevét, de hasáb alakú formájának, az okkersárga ég alatt meredező acélkék hegyvonulatoknak és megkövesedett fára emlékeztető akármiknek a látványa mégiscsak megkapó (némiképp Bradbury Marsbéli krónikáit juttatja az ember eszébe). Nyáridőn szépen elhelyezhető benne a gladiólusz, lánynevén kardvirág, bár ez sajnos idén a költözés miatt elmaradt, de sebaj, majd jövőre!

A szekrényke fölé, a falra akasztgattam azt a négy, imitt-amott csorba, szecessziós tányért, ami innen-onnan összekerült, Marionka néni hagyatékából, Julcsi barátnőmtől, nem utolsó sorban Zsófikámtól, és végezetül ide került Nagyapám hamutálja.

Ez, az alapvetően domborított (bár lehet, hogy nem ez a helyes kifejezés) ónból, némi karcolásos díszítéssel készített, méretes, ovális hamutál, meglehetősen frivol, gyerekkoromban többször is zavarba ejtett.

Először is tisztíthatatlan, fényezhetetlen, bár többször próbálkoztunk szidollal, ecettel, fogkrémmel, de mindig matt, és kissé szutykos benyomást keltő maradt.

A peremén szabálytalan hullámfodor jelenik meg, a bal oldalán igazán nagyon szomorú fűzfák kornyadoznak, a jobb szélén egy páva ékeskedik, és szintén a jobb oldalon hever egy alig serdült, kissé közönséges arcú leányka, némi drapériával fedve ölét, lábát egy (számomra) azonosíthatatlan zsombékon pihentetve. A karcolással pillangókat komponált az alkotó az idilli képbe, bár sajna leginkább molylepkékre emlékeztetnek (bár lehet, hogy szitakötőnek, Zaza kiskori megnevezése szerint sziketütü-nek készültek).

Hányszor csiszmatolhatta, tisztíthatta Nagymamám, hosszú házasságuk alatt? Hányszor szidolozhatta, az ehhez az eljáráshoz makacsul (ám eredménytelenül) ragaszkodó Édesanyám?

Én – azon kívül – hogy egy ízben megjavíttattam az évek során, a peremén kialakult két repedést, sokkal nem járultam hozzá a látvány javításához, de legalább kísérletezgettem a kiglancolásával, jelzem én is eredménytelenül. Most mégis nagy örömmel szemlélgetem a jövevény-szekrény és régi tárgyaim között meginduló összehangolódást.

Jut eszembe! Ha bárkinél lapulna egy régi, nagymamától örökölt, kelim hímzésű terítő, ami csak a terhére van, nincs hova elhelyeznie, csak a helyet foglalja, ne habozzon, küldje el nekem, a szekrényke tetején megtalálná méltó helyét!