Összekerülő tárgyak

Tegnap írtam Dédanyám csillárjának és fali-táljának, újbóli összekerüléséről, de természetesen ennél több tárgy gyűlt össze. Itt van például a Dédapám vendéglőjéből származó, ovális húsostál, a két kerek, füles garnírungos tálkával, és a szétcsavarozható szószossal, melyek „kínaezüstből”, magyarán alpakkából készültek, ám szidolozás után, a megtévesztésig ezüstre hajaznak. Itt van még a vendéglőből származó, ecetes olajos páros, alpakka tartóval, csiszolt-üveg dugóval.

A vitrinben lapul Dédapám vendéglőjének reklám-ajándéka, a bakelit szipókás, papír-szipka, amelyen a bécsi úti, „Vén szederfához” vendéglőt népszerűsítették. Gyerekkoromban még felbukkant néhány, vastag falú, kőedényből készült kávésbögre, hamutartó, gyufatartó, ami mára már elképzelhetetlen tárgy, hiszen a hamutartóként is szolgáló, kerek tányérból emelkedett ki egy recés falú kelyhecske, ez tartotta a gyufaszálakat, amelyeket a recés falon végig húzva lehetett lángra lobbantani. Sajnos ezek a tárgyak az évek során elenyésztek, eltörtek, csak reménykedem abban, hogy „Kis Tántinál” esetleg maradt ez-az, mutatóba.

Az elvesztett gazdagság további jelképe volt (és örömömre megmaradt) az a kék üvegből készült salátás kanál-villa készlet, amit most a Kuti Rózsi nénitől kapott (Kuti pékség, Óbuda, Ujlak, felejthetetlen krumplis kenyér) fehér alapon, sötétkék rátétes, kárókockás, üveg sörös-kupába állítva tartok.

Mára már egyáltalán nem foglalkoztat, hogy mindezt teljesen fölöslegesen halmoztam-e fel, vagy van értelme, ami persze azt is jelenti, hogy korábban, ezen a kérdésen, hosszasan agyaltam. Aggódtam, hogy én gyűjtögetek, talán fölöslegesen, mert majd az utódaim kidobálnak, mint Anyu. Most már tudom, hogy mindez semmit sem jelent.

Ha hozzáteszem, hogy a megemlített tárgyak, az apai hagyatékból származó, az idők során, nagy szerencsével felújított, ónémet tükör, fotelek és óra társaságában, vagy közelségében vannak, megértitek, miért érzem úgy, hogy a dolog tökéletes!

Senki mást, mint József Attilát tudom felidézni:

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős

Ehhez képest a tárgyak fennmaradásának kérdése eltörpül és nevetséges. Tudom, hogy minden utódomban (köszönöm, hogy vannak!), így, vagy úgy, örökké jelen leszek, amint azok is, akiknek csekélyke tárgyi hagyatékát továbbra is ápolom, gondozom, újítgatom és megőrzőm. Hátha valakinek egykor majd fontos lesz! Vagy nem.