Minden lakhelyet azt tesz
az otthonunkká, ha megtaláljuk benne a kuckóinkat, zugainkat, ahol
meghúzódhatunk, ha fáj, ha nyomaszt, ha gyötör akármi-bármi, ha egyedül akarunk
lenni, ha nyugalomra, vagy inkább megnyugvásra, megpihenésre vágyunk, ha
tervezgetünk, és milliomodszorra kell átrágnunk magunkat a pro és contra
érveken, keresve a legkisebb hülyeség irányát, amerre érdemes elmozdulni.
Már beköltözés előtt is
kristálytiszta volt, hogy a fő kuckóm az a 4 négyzetméteres, négyablakos erkély
lesz, ahol elfért az, a korábban Zaza játékait tartó, lépcsős Ikea polc, ami
most már a varrófiókot, varrógépet, a kötőfonalakat tárolja, tetején a velem
költöző szobanövényekkel, befért, vagy inkább kifért a négy ónémet karosszékem,
egy ici-pici asztalka, két lámpa. Itt olvasok, kávézom, innen nézem a Holdat, a
siklóernyősöket, a Budai hegyeket, és itt cigizek.
Persze fogalmam sincs,
hogy mit hoz a tél, mennyire lesz jégverem, vagy melegház, de majd meglátjuk!
Aztán rögvest kedvenc zug
lett, a 20 személyesből immár négyszemélyesre zsugorodott ebédlő asztalom „jobb
első páholya”, szemben a TV-vel, itt szeretek falatozni, persze szigorúan
olvasással egybekötve, miközben háttér-zümmögésként valami főzős, barkácsolós,
természettudományos adás is megy.
A konyhában, azonnal a
kedvenc helyem lett a középső bárszék, amely a testvéreivel együtt, Bizsu
barátunk jóvoltából került a háztartásba. A kellemes, deréktámlás, lábtartós és
persze legalacsonyabb pozíciójában is némi csimpaszkodást igénylő bárszékről integetek
zöldségpucolás közben az ürömi kőbányának, és kívánok Zsófiéknak amit kell, jó
álmokat, szép reggelt, vagy kellemes délutánt. Bizsu! Már át kellene venned a
terepet! Remélem, nem kell a látogatásoddal kivárni Brúnó következő,
reinkarnációs periódusát! Brúnó, Bizsu nagylányának, Liliána Zorkának az enyhén
identitászavaros, alvó-macija, „akit” évről évre új body-ba kell öltöztetni,
mert a sok használattól és mosástól bizony foszladozik, ezért évente egyszer,
igényel némi kitömést, és hol hölgyként, hol úrként éled újra.
A hálószobám már
kezdettől fogva rendben volt, bár féltem, hogy ennyire apró szobában nem kapok
majd levegőt, de már rögtön az első éjszakán éppen annyit tudtam aludni, mint a
négyszer akkora előzőben, vagy inkább kicsit sem aludtam kevesebbet, az egyre
rövidebb alvásperiódusomban.
Egyedül a vendég-,
dolgozó- de legfőképpen unoka-szoba maradt mindez ideig kuckótlan. A fő ok
alighanem az volt, hogy szegény legkisebb szobácska, a maga talán 6
négyzetméterével, eddig főként átmeneti tárolóhelyként szolgált, a beépített
szekrény elkészültéig itt halmozódtak a még bontatlan dobozok, gondolákon a
ruhák, a falra tervezett tükrök, órák, képek, de most már a zömét felszámolhattam,
és beköltözhetett a számítógép, amin most is írok.
Világít, a halványkék
földgömb lámpa, élénk sárga, narancs és sötétkék földrészekkel, országokkal,
amit életem egy nagyon sötét időszakában Zsófi lányomtól kaptam. Nekem
ajándékozta az én külön világomat, hogy mindig legyen egy hely, ahol otthon
vagyok (persze nem csak ezért imádom Őt is, a testvérét is, de valahányszor
felkapcsolom, elönt a megdönthetetlen optimizmus érzése). Világít a számítógép
képernyője, és én időnként átszaladok az erkélyre, kortyolni egyet-kettőt a
második kávémból, és szippantani egy-két üdítő nikotin-slukkot, nehogy túl sok
legyen, az ablakokon beáramló oxigénből! Lassan pitymallik, kezdődhet a napi
rutin, mindjárt (majd 7 óra után) kiszaladok valamit vásárolni, kenyeret,
miegyebet, majd jól kitalálom.
Mindenkinek kívánom, hogy
legyenek zugai, kuckói, fészkei, leljétek meg a saját világotokat, békéteket,
harmóniátokat, (persze mindezeket percről percre, újra kell építgetni), de ezek
nélkül mi lenne velünk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése