Krónikus szeretethiány

A közelmúltban a FB-n találkoztam Bagdy Emőke nevéhez kötötten egy cikkel, ami a testi betegségek lelki eredetéről szólt. Persze annak rendje és módja szerint, szinte azonnal el is veszítettem a cikket, éppen csak rá tudtam pillantani arra, hogy a diabetes lelki eredője a krónikus szeretethiány, a múlt visszaidézésének vágya, vagy valami szerfelett hasonló. (Magam, az ilyen, szinte tételes összekötést nem tudom elfogadni, de abban teljesen biztos vagyok, hogy a lélek harmóniája és a test egészsége között, igenis ok-okozati kapcsolat áll fenn, oda, és vissza is.)

Nos, szeretethiányban nekem aztán nincs „hiányom”, amire igazán csak most, élemedett koromban döbbentem rá. Először akkor, amikor Zsófi lányom, még Zalán unokámmal lett terhes. Mintegy két évvel korábban, elkezdett készülődni leendő terhességére, leszokott a dohányzásról, nem ivott még egy-két pohár bort sem, időben elkezdett terhesvitaminokat szedni. Mindez csekélység volt ahhoz képest, hogy elég hamar (persze okkal) betegszabadságra vonult, csak szép, szívet melengető filmeket nézett, csak ilyen könyveket olvasott, és persze ő is zokogott a „szegény szánhúzó kutyák sanyarú sorsán”, mint egy hajdani, terhes, orvos-feleség ismerős, aki műtét közben hívta telefonon a férjét ezzel a problémával.

Ehhez képest az én családomban gyakran ismételgetett történet volt, ahogy Anyu, midőn értesült a velem való terhességéről, miként akart engem, mint nem kívánt magzatot elhajtani, némi rum, meg forró vizes ülőfürdő segítségével, ám – mint látható – minden siker nélkül.

Az sem javított a (korántsem tudatos, ugyanakkor mélyen átélt, ösztönös) „nem várt gyerek” érzeten, hogy a testvéremet – nyíltan elismerve és gyakran hangoztatva - már akarta és várta, csoda, hogy ennek ellenére a közöttünk meglévő testvéri viszony – több-kevesebb zökkenőt, szakadást követően – fennmaradt és az évek, évtizedek, események és tapasztalatok következtében egyre szeretet-teljesebb, mélyebb és tartalmasabb lett.

Persze abban, ahogy Anyu az érkezésemet fogadta, nagy szerepe volt a történelemnek is, a család, a háborút követő, ugrásszerű elszegényedésének, az egzisztenciális válságnak, a kitelepítéstől való félelemnek, de azért szívből remélem, hogy nem minden Ratkó-gyerek érkezését kísérte ez a fajta viszolygás, mint az enyémet.

Aztán a gyerekkoromra is úgy emlékezem vissza, amit egyik unokámnak sem kívánok. Első tárgyi emlékek közé tartozott az a kézzel vart babaruha, amit egy-két éves koromban viseltem. Akkortájt Anyu a Dédi óbudai házának szobáiban lévő hajópadlót festegette olajfestékkel esténként, én, meg mint afféle totyogó kisbaba, persze ott sertepertéltem körülötte, és amikor harmadszor is elcsúsztam a friss olajfestékben, Anyu már nem öltöztetett át, hanem beállított a sarokba, hogy megtanuljam, mi is a rend. Mire késő este Apu hazaért, én még mindig a sarokban álltam, juszt se kértem bocsánatot, és „megvert ez a csúnya lány” összefoglalással meséltem el Apunak a sérelmeimet. Most, a költözésnél, végül kidobtam a foltos babaruhát.

Arra is emlékszem, hogy hányszor, de hányszor rimánkodtam Anyunak, hogy öleljen meg, hogy szeressen, hogy nevessen, de elég ritkán értem el eredményt.

Aztán itt volt a sorozatos büntetés. Ha akármit, bármit nem végeztem el időre és rendben (és itt az ágyazástól, a befűtéstől, a takarítástól a tanulástól, a testvérem feletti felügyeleten keresztül, a vásárlásig, elég hosszú feladat-listát lehet felsorolni), akkor Anyu először is napokig nem beszélt hozzám, teljesen átnézett rajtam, majd a testvéremen keresztül üzengetett nekem, hogy „mondja meg a testvérének, hogy kész a vacsorája”. Kicsit később közvetlenül hozzám is elkezdett beszélni, persze szigorúan magázódva, majd alig egy-két hét elteltével, véget ért a mosolyszünet és helyreállt a rend.

Nekem tilos volt Anyuhoz bújnom éjszakánként, a sárkányok, szörnyek és egyéb fenyegetések elől, mert szegény Anyu fáradt volt, tilos volt barátkozni más gyerekekkel, mert mindenki ellenség volt, vagy legalábbis rosszat lehetett tőlük tanulni, tilos volt ugrálni, futkározni, fára mászni, kizárólag tanulással, csendes, magányos, és főleg semmiképpen nem szemetelő játékkal, olvasással foglalhattam el magam.

Aztán a kamaszodás éveiben a gyakori, „Marikám, te nem vagy szép, de legalább okos vagy” megjegyzésekkel, meg lehetett alapozni, az egész életemre kiterjedő, visszavonhatatlan és orvosolhatatlan női kishitűségemet.

Apu, mint afféle roppant szemérmes férfiember, életem első öt-hat évében, még némiképp ellentételezte Anyu viselkedését, ölébe vont, simítgatta a fejemet, extra programokat eszelt ki kettőnk számára, de aztán rádöbbenhetett, hogy a gyereke nőnemű, és ez mindenféle testi gyöngédségnek örökre véget vetett.

Apai Nagyanyám egész életében utált, mélyen ellenezte szüleim házasságát, és ebbeli mérgét aztán akkurátusan kivetítette ránk, a leszármazottakra is, egy zsebkendőt – nem sok – sem kaptam tőle, soha életemben, és összesen öt napot töltöttem vele, amikor a testvérem születésekor éppen szamárköhögésem volt, és nem mertek az újszülött közelében tartani.

Apai Nagyapám a maga módján nagyon szeretett, de az ő szenvedélyei és az én érdeklődésem mérföldnyi távolságokra elkerülték egymást, ő sakkfeladványokat, matematika-példákat küldött nekem levélben, én meg darázsderekú királylányok rajzaival válaszoltam neki. Ő bográcsban gulyást főzött a kertben, miközben pikulázva próbált népdalokra tanítani, én meg fehér köténykében, masnival a hajamban táncolgattam körülötte, és az 50-es évek slágereit énekeltem, reszketett a Hold a toóóó vizén!

Összegezve, melegszívű, ám szemérmes és mélységesen háttérbe-szorított férfiak és kemény, sőt rideg szívű asszonyok között nőttem fel. Üdítő kivétel volt anyai Nagyanyám, akinek vidámsága, életszeretete, praktikus életszemlélete az, aminek alighanem a többé-kevésbé egészséges felnőtté-válásomat köszönhetem. Szerencsére ő töltötte velem a legtöbb időt 6 hetes koromtól, úgy tíz éves koromig.

Testvérem már babakorától kezdve, nem viselte el azt a szeretet és dédelgetés dömpinget, amivel elárasztottam. Ma már megértem.

Aztán persze mindenféle párkeresési válságot követően végül férjhez mentem a világ legönzőbb, legegoistább alakjához, akit saját magán kívül, senkit sem értékelt, persze engem se.

A módszere a klasszikus „részeg férj effektus” volt, aki midőn elmulatva a keresetét hazaér, megvacsorázik, és „már megint rohadt sós ez a paprikás-krumpli” felkiáltással a földhöz csapja a félig kiürült lábost. A felség pedig a túlsózás miatt bűntudatos takarítás közben elfelejti a valódi problémákat. Az én jó uram is a számonkérés, megalázás, legyalázás módszerével operált, mondhatom, hogy roppant sikeresen, mintegy húsz éven keresztül. Az „azt hiszed, hogy itt is osztályvezető, ügyvezető, vagy vezérigazgató-helyettes, vagy bankelnök vagy” kérdést lassan-lassan a lányaink is megtanulták.

Éppen most, december 30-án lesz 10 éve, hogy Anyu meghalt, szeptember környékén múlt húsz éve, hogy elváltam, de azokat a béklyókat, amiket ez a két, meghatározó kapcsolat kötött, csomózott rám, máig sem sikerült leoldoznom, és elfelejteni, meg végképp nem sikerült. Annyira szurkolok, hogy egyszer csak elérkezzék az a boldog idő, amikor ezekkel kapcsolatban is képes leszek mosolyogva visszaemlékezni. Talán Anyura egyszer csak sikerülni fog, de a házasságomat illetően, korántsem vagyok derűlátó. Sokkal esélyesebbnek tartom a (másik) klasszikus utat, a mély elásás módszerét. Bár ki tudja?

Egy vérbeli pszichiáter elemezhetné, hogy az ölelésről, miért éppen ez a három kép hiteles a számomra, de hát ez van!