Gazdagság

Mai eszem szerint, szegény gyerekként nőttem fel. Szüleimnek, akiket minimum 5-6, mindenféle kereset, jövedelem nélküli felmenővel terhelt a közös életre-indulás, a mindennapira kellett koncentrálni. Nem volt meleg kabátjuk, nem volt fűtőanyag a régi kályhákba, nem volt elég pénz, az amúgy is szűkös, nehezen elérhető ennivalóra. Aztán ez a helyzet valamennyire enyhült, már meg lehetett venni, Apunak, a korábbi, szabó által varrt öltönnyel szemben, azt a konfekció, kamasz öltönyt, amit hosszasan viselt, de az eltartottak száma, sajnos-hál’Istennek, nem változott, így helyzetünk nem javult jelentősen.

Nem volt télikabátjuk sem. Apu telente a Ráckevéről mentett báránybőr-bekecset viselte a ballon-kabátja alatt, Anyu a fiatal-lány korából megmaradt, eredetileg színházi kabátnak szánt, alig bélelt, csikóbőr-félkabáttal vészelte át a teleket, ezzel végképp alátámasztva „osztályidegen” jellemzését. A cipők hiányáról, Anyu végérvényesen eldeformálódott lába tudna a legtöbbet mesélni.

Emlékszem, hogy egy alkalommal Anyu kiküldött egy kerek százassal, egy kiló cukrot venni. Voltam vagy öt, hat éves. A tranzakció sikeresen végbement, de a zsebemben maradt a 10 Ft-os vételárból visszajáró, horribilis összeg. Másnap, harmadnap, egyszer csak kifordult a zsebemből a pénz, persze addigra rég elfelejtettem a korábbi, késő délutáni vásárlást.

A megmagyarázhatatlan pénzt, végül begyűrtem Nagyi zsebébe. Innen kezdve eposzi mélységű dráma bontakozott ki a váratlanul előbukkanó, ismeretlen eredetű pénzösszeg körül, mert – szerencsémre – Anyu sem emlékezett a késő délutáni vásárlásra. Valahogy az egész ügy, az én lelepleződésem nélkül elsimult végül, de jól jellemzi az anyagi helyzetünket, hogy mekkora felbolydulással járt 90 forint váratlan felbukkanása.

Akkoriban eszméletlen praktikákba bonyolódtak az emberek. Csöpi nagynéném, becsületes nevén Erzsébet, aki hiába hadakozott egész életében a beceneve ellen, mégis csak Csöpiként vonult be a történelembe, névnapja környékén, a szakajtónyi, olykor szekér-deréknyi ajándék virágot, egy közeli virágárusnak adta el, féláron, a „fölösleges” bonbonokkal együtt.

Nagyi a naponkénti bevásárláskor végigjárta a piacot, megvette a legolcsóbbat, és a legolcsóbb és az átlagos közötti különbséget szépen elrakta egy varázslatos, epres, fedeles bögrébe. Az ott, szó szerint fillérenként összegyűjtött pénzből vette aztán a név-, születésnapi, karácsonyi ajándékokat, na meg az én móringomat. Imitt-amott, máig használom a tőle kapott, immár jócskán rozsdafoltos reszelőket, máló-félben lévő konyharuhákat, megbarnult, féloldalasra kopott fakanalakat, a rádlit (aki tudja még, hogy mi is az), miegyebeket.

Aztán persze jöttek jobb, sőt sokkal jobb idők is, de az áhított gazdagságtól, a hátam mögött álló megtakarítás boldogító érzésétől, mindig „egy hónapnyi” távolságra maradtam. Már éppen ott voltam, hogy a következő hónapban már sikerül valamennyit félretenni, amikor történt valami, akármi, bármi, váratlan kiadás, állásból kirúgás, hosszas állástalanság, miegyébb.

A beékelődő, jobb jövedelmi szakaszokra aztán annyi elhalasztott igény, vásárlás torlódott, hogy azok részleges kiteljesítése után, már újra nem maradt semmi megtakarítható.

Alig egy kis kéznyújtásnyira voltam már álmaim mediterrán házától, valamelyik görög szigeten, ahol aztán éltünk fogytáig nyaralgathattunk volna hetedíziglen, vagy a plusz egy, kiadható lakástól, ami komótosan kiegészítette volna havi bevételeinket, ám ezek mindvégig, mindmáig vágyálmok maradtak.

Mi jelenti nekem most a gazdagságot?

Már régóta nem gond, ha kenyér, kifli, kalács helyett lisztet kell venni, mert a liszt és élesztő mindig is nagyságrenddel lesz olcsóbb, mint a (nem is mindig élvezhető), kész pékáru, és némi dagasztás, sütés után, csoda-kenyér, kalács péksütemény kerül az asztalra.

Már rég nem gond, hogy Nagyi főzési, spórolási praktikái szerint – a hús-szaporítástól, a maradék-hasznosításig - vezetem a háztartásomat. (Sőt, inkább rettentő hálás vagyok azért, hogy módom volt mindezt megtanulni tőle.)

Már rég nem gond, hogy volt olyan időszak, amikor csaknem minden ékszert, egyéb javaimat (szégyenletesen potom áron) eladtam apránként. Ami megmaradt, az is bőven elég arra, hogy emlékezzem és örüljek.

Büszke vagyok, hogy mindkét lányom kezében diploma van, beszélnek (bár sokszor felejtenek), fejenként két és fél nyelven, mindkettő feje fölött saját, önálló és teljesen képviselhető ingatlan áll (Zsófiék esetében túlnyomó-részt a saját ügyességük folytán, a kezdeti, családi háttér részesedése immár elenyésző).

Boldog vagyok a saját kis „legénylakásommal”.

Ha minden számlámat sikerül gond nélkül kifizetni, és nem jön közbe semmilyen sokkoló, horribilis és váratlan számla, vagy elromló háztartási gép, ha mindig van lehetőségem virágot venni a vázáimba, időnként kirúgni a hámból, és „értelmetlenül”, egy új apróságra, akár egy ici-pici, díszítő-elemre pénzt költeni, ha időnként elmehetünk étterembe, ez ma már nekem a tökéletes boldogság és gazdagság.

Tudom, hogy rettentő sokan élnek sokkal-sokkal rosszabbul, és szorítok, hogy a sorsuk forduljon jobbra, és persze tudom, hogy jó néhányan élnek, számottevően jobban.