Megáll az idő

Az elmúlt, szűk félévem - enyhén szólva – zaklatottnak volt mondható. Májusban kezdtünk el ismét foglalkozni sorházi lakásunk eladásával, ezúttal komolyabban és segítséggel. Viki, az ingatlanos nagyon jó választásnak bizonyult, ugyanis augusztus végére eladtuk a sorházit, megtaláltuk mindkét, új lakásunkat, megismertük a világ legjobb költöztető cégét és el is költöztünk.

Mindez azonban egyúttal azt is jelentette, hogy életemben másodszor, és a számmisztika szeszélye folytán, újfent egy 20 éves háztartást kellett felszámolnunk, szelektálnunk, dobozolnunk, zsákolnunk, ötfelé válogatnunk, úgymint Sárié, Zsófié, enyém, ajándékozandó és kidobásra szánt.

Ezek a holmik aztán stószokban, halmokban, hetekre, hónapokra valóságos labirintussá tették a lakás mindhárom szintjét, és úgy tűnt, hogy minél több szobával végzünk, annál beláthatatlanabbul tornyosul előttünk a még szelektálandó cuccok sűrűje.

Aztán meglepő gyorsasággal, szinte egy héten belül sikerült az új helyeken mindent a helyére rakni, nekem várnom kellett egy mindent elnyelő beépített szekrényre, és még most is várok egy-egy polcra, a Zaza-vendég-dolgozó szoba heverőjére, Zsófi egy-két nálam tárolt dobozának tovább-szállítására, Sárinak még tovább kell várnia, februárra várható, hogy az akkut könyvespolc-válság rendeződik, de alapvetően mindkét lakás harmonikus, kényelmes, lakható.

Már főzünk, mosunk, vannak virágok a vázákban, dekorálunk, tegnap már a folyósóra is kikerült az első ajtódísz, egy gesztenyés, faleveles, őszi fűzfakoszorú, szóval élünk!

Mostanában azt tapasztalom, hogy főleg hajnalonta és délutánonként, amikor már nem vásárolok, mosok, takarítok, főzök, vendégül látok, vagy ügyeket intézek, olvasás közben, megáll az idő. Már félig szíttam a cigarettámat, szinte elfogyott a kávém, már benne vagyok a könyv mélyében, már velem történik a cselekmény, amikor felnézve látom, hogy mindössze egy perc, vagy annyi se telt el.

Na, ez megállt, pedig most cseréltem elemet – gondolom – és azonnal ellenőrzöm feltevésemet mindkét telefonomon, de vagy azokból is kifogyott a szufla, vagy valóban, alig egy perc telt csak el!

Ennek a megállt időnek semmi köze sincs ahhoz a másik fajtához, amikor kénytelenek vagyunk valamire tétlenül és tehetetlenül várakozni, leletre, orvosra, a közlekedési dugó feloszlására, parkolóhelyre, akármire, bármire, amikor mázsás, mit mázsás, tonnás súlya van minden egyes másodpercnek, és az ember semmivel, de semmivel nem képes lekötni a figyelmét. A várakozás megkönnyítésére magunkkal vitt könyvekben az oldalak, mintha üresek lennének, a mondandó kipereg az agyunkból, mint ujjaink közül a homok.

Ez az itthoni parttalanság megnyugtató, simogató, kényeztető, örvendeztető.

Nem is ritkán van ez így, hanem szinte rendszeresen! Már egyszer írtam, a gyerekkori, végtelen időről, amikor kétheti nyaralásba az örökkévalóság fért el, és végtelen hálával fogadom, hogy újból megkaptam, vagy visszakaptam, oly sok átrohant, időszűkében átszorongott- izgult év vagy évtized után, az időnek ezt a fiatalkori ajándékát.