Az ultrahangos riasztó, a nyestek és a lila csíkos lábujj

Immár közel két hónapja élek a nyolcadik emeleten. A lakás számos előnye között roppant vonzó a könnyű takaríthatósága is. A szekrénytetők, az ajtókeretek és csempék áttörlését is beleértve, nagyon lassítani kell, ha két óránál több időt akarok a takarítással foglalkozni.

Maradtak azonban még rendezetlen apróságok, amik nem hagyták nyugodni a lelkemet, ilyen volt például a hűtőszekrény mögötti, elektromos huzal és hosszabbító dzsungel, ahol kusza lián-kötegként fonódtak össze a hűtő, a mikró, és két, kikapcsolható hosszabbító kábelei, ezzel értékes centiket lopva el miniatűr konyhám hasznos területéből. Még a költöztető cég kedves és kreatív tagjai illesztették össze a „rendszert”, nagy hamarjában, a maguk szédítően sebes tempójában, hálátlanul mondom: amúgy ripsz-ropsz, férfimódra, elvégre így is működött minden.

Minthogy tegnap nem kellett sem főznöm, sem vásárolnom, nem vártam barátot, családtagot, vagy csomagküldőt, gondoltam még ebéd előtt gyorsan kibogozom a liángomolyt és üzembe helyezem azt az ultrahangos rovarriasztót, amit kora délelőtt szállított le valamelyik csomagküldő-szolgálat.

Végérvényesen meguntam ugyanis, hogy minden hajnali főzés során legalább 4-5 légy, egy-két poloska és mostanában néhány harlekin katica teszi tiszteletét, ezeket aztán mindent letakargatva némi fújogatós rovarirtóval kezeltem, majd következett a tetem-keresés, letörölgetés. Meguntam!

Az ultrahangos riasztókkal még a Hunor utcában kerültem jó barátságba, amikor éppen a ház eladásának kellős közepén, egy szép nyári reggelen arra ébredtem, hogy a 20 évvel korábban, a beköltözésünkkor velünk együtt érkező nyest kompánia, ezúttal a mi ereszünk alatt húzódó faburkolat alá költözött. Ezt onnan lehetett bomba biztosan megállapítani, hogy egy helyes kis bejáratot harapdáltak maguknak az egyik sarokban, és szaladgálásuk, zörgésük, dübögésük is kiválóan hallatszott. Bennünket eddig nagy ívben elkerültek a nyestek, mivel mindig volt kutyánk, de most, végső elkeseredésükben még a kutyaszaggal is békét kötöttek. Sietős helykeresésükre az adott okot, hogy előző palotájukat, egy teljes tetőszigetelés-csere formájában szétrombolta az az új szomszéd család, akik Pintér Évi barátnőm, majd 10 évig üresen álló sorházi lakását vették meg, és megelégelték, hogy a kisfiúk nem tud aludni a nyestek éjszakai tivornyázása miatt.

Peti vőm és Zsófi lányom ismertettek meg az ultrahangos rágcsálóriasztó (bár lehet, hogy a nyest ragadozó is) intézményével, amit aztán a baráti kör legmagasabb tagja, Frigyes barátunk, egy tíz méteres hosszabbító segítségével beillesztett a nyesttanya bejáratához, és vártuk a fejleményeket. Az első egy-két napban minden változatlanul folytatódott, sőt az egyik hajnalon, egy meseszép, világos drapp nyest, hosszasan szemezett velem a lyukból, hosszúkás pofája, hegyes orra, fekete szeme rezzenetlenül és fenyegetően meredt felém. Magamban már, mint használhatatlan vacakot, leírtam az ultrahangos ketyerét, de csodák csodájára, negyedik, ötödik napon megszűnt a nyest-zaj, viszont másik szomszéd-asszonyom – tudván az ultrahangos vásárlásomról – szememre vetette, hogy jól átriasztottam a kis jószágokat az ő faburkolatuk alá, amely minthogy sarokházuk van, kellően hosszú kifutó-pályát biztosít a nyestek számára.

Na így meggyőződve arról, hogy ez az ultrahangos módszer nem humbug, eldöntöttem, hogy ide, a nyolcadik emeletre is rendelek egy ilyen riasztót, viszont helyet is kellett teremtenem a kis készülék beüzemeléséhez, ezért nekiláttam elráncigálni a poharas polcot, a hűtőgépet, a ezt, meg azt, ami ebben a konyhában nem is volt igazán egyszerű, annyira szűkös a hely.

Természetesen a poharas polcot nem pakoltam ki, poharastul, mindenestül húzogattam arrébb centiről, centire. Megoldottam a gordiuszi kábelcsomó kibogozásának ügyét (nem a klasszikus, átvágós módszerrel), mindent vissza tologattam a helyére, és naná, hogy az utolsó pillanatban, naná, hogy a legfelső polcról, naná, hogy a legvastagabb falú pohár, naná, hogy a nagy lábujjamra esett, és visszapattanva, ripityára törött a konyhakövön.

Észleltem, hogy ez eléggé fáj, de kit érdekelt, amikor a hűtő mögött felhalmozódott légytetemeket és üvegszilánkokat kell gyorsan összesepergetni azzal a kis-seprűvel, ami nekem jutott a költözés során, nagy közlekedési eszközzel Sárka lányom lovagolt el új lakásába.

Szóval elkészültem végre, örömmel konstatáltam, hogy láthatóan több a hely, leültem végre, jól megérdemelt kávém és cigarettám mellé, és megszemléltem az egyre inkább fájó lábfejemet.

A lábujjam pompázatos, fehér alapon sötétlila csíkozást nyert, némi duzzadással, a fél lábfejem viszont ezzel kellemesen harmonizáló, ám egyre növekvő, halványlila árnyalatot öltött.

Azóta hidegvizes borogatással sántikálok, amint leülök, azonnal valamelyik szomszéd székre rakom a lábam, és némi Algopyrines, belső támogatással élek, bár lehet, hogy mától áttérek a Cataflam-ra.

Cipő, papucs, szóba se jöhet, szerencsére kényelmes és elégséges egy vastagabb zokni is, van előnye, ha az ember, a talpa alatt hét fűtött szintet tudhat.

Azt hiszem, hogy a TV- router, telefon, varrógép, stb. miatti kábel-dzsumbuj rendezését felfüggesztem egy kis időre, legalábbis addig, míg a lábam lilája sárgába fordul!