Lehet, hogy ez tényleg működik?

Mint megannyi sorstársam, szinte reménytelen harcban állok a mezei poloskákkal. Sajátos életvitelem folytán (madarakkal fekszem, madarakkal kelek, vagy még korábban), hajnalonként főzök, amit sem sötétben, sem csukott ablak mellett nem szeretek űzni.

Mindennek olyan a hatása, mintha a környék összes szunnyadó rovarjának, legyének, és mostanság mezei poloskájának, merített papírra nyomtatott meghívót küldenék.

Négy-öt poloska, nyolc-tíz, különféle méretű légy (egyiknek kevésbé örülök, mint a másiknak) tart éberen, nehogy túlságosan elábrándozzak zöldségpucolás, aprítás, fűszerezés és kevergetés közben. Ehhez képest az a napközben betévedő, további néhány jövevény, már semmiségnek számít. Aztán irtás, tetem-keresés, bútorok, csempe lemosása a technológiai sorrend. Mondhatom, hogy napról napra, hajnalról hajnalra, egyre inkább utálom, de mindenek fölött a hangos koppanással landoló mezei poloskák borzasztanak el!

És naná, hogy ami az előny, az egyben a hátrány is, imádom, hogy parkos, ligetes messze-távol a környék, ez szép is, jó is, ám sajnálatos módon a rovarvilág is legalább ennyire vonzónak tartja ezt a környezetet, úgyhogy bőven van utánpótlás.

Persze mindent, de mindent elolvasok, ami a mezei poloskák távoltartásával kapcsolatban megjelenik, így többek között a kezembe akadt egy olyan cikk is, amely szerint a közönséges babérlevél, ami a lencsés-babos ételeim kedvenc fűszere, az egyik leghatékonyabb, természetes poloska riasztó.

Mivel ebből a fűszernövényből mindig van otthon, gyorsan bebiggyesztettem egy-egy termetes levélkét a bukóra nyitott konyhaablak résébe, és láss csodát, azóta mindössze egyetlen hívatlan poloska-vendégem érkezett!

Lehet, hogy ez tényleg működik?

Persze az is roppant könnyen megeshet, hogy alig egy nap elég volt a poloska-invázió lecsengéséhez. Ezt alighanem, majd csak jövőre tesztelhetem tovább, de azért a babérleveleket szorgosan, szinte babonásan biggyesztgetem, ahányszor csak kinyitom a konyha ablakát.

Ugyanígy, szinte egyetlen nap elég volt ahhoz is, hogy az eddig zöld lombozat is színt váltson. Sok zöld maradt, ám milyen zöld? Messze nem az a harsogó, életteli, vidám, nyári szín, hanem tompább, szürkésebb, sárgásabb, fakóbb, és felvidít a vadgesztenyefák rozsdás-barnája, rengeteg árnyalatban a sárga, az okker, imitt-amott – főleg a vadszőlők környékén - a bordó, a vörös.

Megjelent a hajnali köd. Nem az a fajta, mint amikor nyaranta, napfelkelte után „pipálnak a hegyek”, ez – főleg az éjszakának tűnő hajnalokon – olyan, mint egy ijesztő fantasy filmben a sötétség hatalomátvétele. Egyszer csak eltűnik az Ürömi kőbányát jelző, Fiastyúk-szerű, sűrű, pontszerű, fény-gomoly, majd feketeségbe mélyed Kaszásdűlő, és már majdnem elnyeli a sötétség a mi házunkat is, mikorra végre hajnalodni kezd, véget ér a sötétség uralma, és aztán roppant lassan, oszladozni kezd a köd is.

Megyek is, iszom (még) egy kávét, kinyitom a konyha ablakot, rágyújtok, és ellenőrzöm, hogy működik-e még a babérleveles varázslat!