Holdnézőben

Már harmadik napja olyan szerencsés vagyok, hogy a hajnali ébredésnek köszönhetően látom, a ház sarkán, úgy 4 és 5 között, megjelenő a teleholdat, és olvasgatás közben követhetem, amint a Budai hegyeknél, úgy középúton, szépen, lassan, ám szinte követhető sebességgel egyszer csak bekövetkezik a holdlemente.

Két napig narancssárga hold volt, míg ma már csaknem fehér, és annyira remélem, hogy a holnapra várható holdfogyatkozás (ha nem lesz végzetesen felhős az ég), végre megajándékoz a kék hold látványával.

Azért van bennem egy kis bizonytalanság, hogy mit is nézegessek, a konyhaablakból a napkeltét, vagy az erkélyről a holdnyugtát, de minthogy képtelen vagyok dönteni, hol itt, hol ott üldögélek a kávémmal, és szemlélődöm.

A napkelte persze mesés, a Duna felől, a Szentendrei út felett, az „utcalángok kettős vonalát”, (vagy fonalát, már nem tudom, Drága Babits Mihály, segíts megválaszolni, ezt a most éppen nem esti, ám hajnali kérdést) éppen egy szélesebb, sötétszürke felhő borítja. Erre sávozódik a narancsszín, majd opálos, okkeres csík és ezt követően, a mind világosabb kék búra, ami még nem világítja meg a konyhát, nyugodtan lehet botorkálni, de mégis azzal bíztat, hogy napfényes délelőtt vár ránk.

A szeszélyes hold éppen félúton jár a mind világosabb, sötét türkizkékről felfelé sötétebb azúrkékre színeződő hátterén.

A hold engem mindig megtréfál, soha nem vagyok képes kiszámítani a pályáját, soha nem tudom, hol várhatok a felbukkanására. Kérem, hogy senki ne tegyen kísérletet a magyarázatra, ami eddig rejtély maradt, maradjon az örökre, de minden és bármi, ami földrajzzal, csillagászattal, vagy még általánosabban, bármiféle térlátással függ össze, az számomra totálisan áttekinthetetlen volt, van és lesz. Édesapám számtalanszor próbálkozott békés ráckevei éjszakákon a csillagképek bemutatásával, de legfeljebb valamelyik Göncöl-szekeret gondolom felismerni, de hogy ez a kisgöncöl, vagy a nagy, azt sosem fogom tudni. Egyszer, még a Hunor utcában, mintha a Fiastyúkot véltem volna felfedezni, de ez már élemedett koromra esett, és baromira nem tudom eldönteni, hogy a szemem káprázott, vagy valóban egy öklömnyi, csillogó, szikrázó csillag-gomolyt láttam-e.

Ugyanígy vagyok a gyógynövényekkel. Kapcsolódó tartalmú könyvek olvasásakor, vagy némely főzősműsor kapcsán, máig szeretném, ha én lehetnék az a mesebeli, csodás füvesasszony, aki fonott kosarával bóklászik a harmatos, hajnali réten, és némi idő elteltével pazar reggelit rittyent az összeszedett gombákból, füvekből, gyökerekből, hagymákból, néhány frissen begyűjtött, saját tojással, ám sajnos ez nem én vagyok.

Mindössze egyszer próbálkoztam meg némi pitypanglevél salátával, a családom, viszont amint csócsálgatta a kesernyés, nehezen rágható és alig élvezhető leveleket, komolyan fellázadt.

Legendásan (sőt olykor irritálóan) béketűrő Édesapám pedig mindössze annyit szűrt át a fogai között, hogy a Marcsitól meg valaki vegye már el végre azt a reform-szakácskönyvet, még mielőtt kiírtja a családot!