Zaza harcba indul

Az immár másodikos Zalán unokámról utolsó látogatásakor kiderült, hogy a rajzversenyen kívül, valamilyen nyelvértési, nyelvhasználati országos versenyen is indítja az iskolája, néhány osztály-, vagy évfolyamtársával egy csapatban.

El is vártam tőle! Egy a szavakkal „törvényszerűen” jól bánó, ügyvéd anya, egy bölcsész, jótündér keresztanya, egy szintén magyar szakos nagynéni, egy versíró dédapa, egy regényíró ükapa mellet (és mellettem), mi más lehetett volna belőle, mint nagy mesélő, aki már most, 8 évesen is, közelítően, középfokon beszéli az anyanyelvét (ha mondjuk Radnótit, Kosztolányit, Babitsot és Jókait tekintjük felsőfoknak). Nem szólva az apjáról, a kevés szavú Péterről). Ilyenre is szükség van egy ennyire beszélgetős, mesélgetős famíliában, bár Péterünk, ha olykor-olykor megszólal, szem nem marad szárazon – mint mondani szokás – a beszólása ugyanis annyira frappáns, találó, humoros.

Persze a rajzversenyen indulást is elvártam, nem is annyira Zalántól, hanem sokkal inkább a sorstól. A zenei és képzőművészeti tehetség többgenerációs elfojtása után, ezeknek a szunnyadó képességeknek, előbb-utóbb, mint az igazsághoz hasonló, búvópataknak (Rejtő Jenő után, szabadon), a felszínre kell törniük. Elsőként Dóri unokahúgom rendszeres (nem is csekély, országos szintű) rajz-győzelmei nyugtattak meg, de Zalánban egy újabb megerősítést kaptam.

Utoljára Dédapám, báró Hübner Rudolf, rajztanár és festőművész (a Zsolnai Porcelángyárban a porcelán-festők oktatója) élt meg a tehetségéből, na meg apósa, Ükapám, Silbernagel Emil, zeneszerző, hegedűs és zenekarvezető. Utána sorra, generációkon át jöttek a hegedűs-detektív főfelügyelő, a zongoraművész-minisztériumi alkalmazott, a grafikus-keramikus bank-tisztviselő. Bár Ucika (Magda, Magduci, Uci ?), néha elveszek a becenevek sűrűjében, festőművész lett, valahol a hajdani Csehszlovákiában (a Silbernagel-ág átmeneti letelepedési helyén), festett is egy szép portrét Anyuról, ami most a gyerekszoba falán lóg, de akárhogy is nézem, sokkal több volt a lemondás, elfojtás, a „tisztes” pénzkereseti lehetőségre átállítás, mint a tehetség kibontakoztatására való lehetőség megteremtése.

Szóval Zsófi mesélte, hogy Zalán indul a nyelvi versenyen. Zaza persze közbevágott, hogy az iskolából más csoportok is indulnak a harcba!

Zsófim, azzal a lemondó sóhajjal, amikor az ember immár századszor, eredménytelenül ismétel meg valamit (de százegyedszer is megteszi), elismételte, hogy Zazám nem harc, hanem verseny!

Zazám szeme csillogott, tisztán láttam magam előtt a vértbe öltözött lovagot, aki éppen most indul megölni a sárkányt, és megmenteni a királylányt, és megerősítette, hogy ő bizony harcolni indul, nem versenyezni! Szívmelengető!

Annyira boldoggá tesz, hogy belőlünk, a testvérekből, kettőnkből immár hat utód sarjadzott. Ott van Györgyim Sonja unokája, a barna, csaknem fekete hajú, bogárszemű szépség, aki RSG-re jár, és hat évesen úgy megy le hídba, olyan cigánykerekeket vet, olyan spárgát csinál, amiről minden kislány csak álmodozik (annak idején én is). Vagy Luca, akinek a szellemiségét, csillogó intellektusát, báját, és a majd igazán csak felnőtt korára kibontakozó, különleges szépségét minden találkozáskor csodálom és élvezem. Aztán itt vannak a kis békatojásaink (mindenki bocsássa meg a szóhasználatomat), akikről egyszer csak majd kiderül, hogy kik is ők valójában, a bogárszemű Boriska, meg a mélyhangú Vencel.

Aztán itt van az én Zitám. Az már tuti biztos, hogy nő lesz a javából! Másfél évesen maga válogatja ki a ruháit, zokniját, Odó-odó-odó (értsd: oda) harci kiáltással teszi a ruhadarabokat a megfelelő helyre, és nem nyugszik, amíg valaki rá nem segíti a megkívánt ruhadarabot. Ugyanilyen határozottsággal hárít el mindent, amihez nincs kedve. Zsófi hírmondása szerint, most már elkezdett önállóan öltözködni.

Határozott ízlése van, könyvben, játékban, öltözetben, programban, és nem habozik ezt a környezete tudomására hozni, akármilyen bármilyen hangerővel is kell ezt megtennie.

Ha valamibe befészkeli magát, azt aztán emberfia le nem húzza róla. Jelzem Zsófi, az anyja is pont ilyen volt, emlékszem egy kerek nyarat töltött el (szerfelett büdös talpacskákkal) abban, a valahol külföldön, őszre vásárolt, piros gumicsizmában, hátán, a kevei piacon vett, Disney figurás iskolatáskával, amikbe, amint megkapta beköltözött, és soha többé nem lehetett lerimánkodni róla. Talán úgy három éves lehetett.

Biztos vagyok benne, hogy Zitám nagy színésznő, díva és dáma lesz, de „szakmára” pontosítva még nem lehet tudni, hogy mit is rejt ez a békatojás.

Minden percét élvezem, minden gyerekünknek!