Kétbalkezes férfiak

Az én sorsom úgy alakult, hogy szinte kizárólag kétbalkezes, sete-suta férfiak adódtak körém. Persze szinte mindegyik produkált az élet más, kevésbé technikai jellegű területein maradandót, értékeset, említésre méltót, ám ami a mindennapi élet technikai menedzselését illeti, abban akármi, bármi, amihez javító szándékkal hozzáértek, csak egyre nagyobb, hömpölygő, mindent elsöprő cunamivá dagadt.

Itt volt rögtön indulásnak Édesapám, a nemzetközi hírű és elismertségű szabadalmi ügyvéd, aki tonnaszámra vásárolta kül- és belföldön a barkács-felszereléseket, gépeket, aki egy-egy külföldi repülő-útjáról sorra utolsóként jött ki a vámvizsgálatból, mert hosszasan eldiskurált a vámosokkal a legújabb Black & Decker csodáról, amit külföldi útja során vásárolt, de egy csálé polcon kívül csak a gépek maradtak utána.

Tisztára arra a székely anekdotára hajadzott a barkács-tevékenysége, amelyben az évszázados fenyőt kivágó apjától néhány nap elteltével megkérdi a fia, hogy „mi lesz ebből Édesapám”, és érkezik is üstöllést a válasz, hogy „fogpiszkáló édes fiam, ha el nem b…szom”.

Az én jó uramról, aki nekem volt, ne is tegyünk említést, az életemben felbukkanó, barát-kedves-szerető jogállású egyéb urak funkciója nem terjedt ki az apró, házi problémák elhárítására, így híján vagyok, az ügyes-kezű, szerelő javító férfival való együttélés élményének (eddig).

A „fizetett” ügyes kezűek, szerelők, iparosok, mesteremberek tekintetében is egyre inkább szkeptikussá tettek a tapasztalatok, még a legügyesebbek is úgy oldották meg a javítást, szerelést, hogy mindig maradt utánuk javítani való. Még nem kaptam olyan beépített szekrényt, amelynek ajtóközi rései egyenletesek lettek volna, alul egy milliméter, felül kettő, vagy némi ferdeség (az párhuzamosok a végtelenben találkoznak, némelykor kicsit hamarabb).

Megértem én a munkába belefáradó férfiember nagyvonalú legyintését, hogy na, ez aztán már csekélység az eredeti, és immár elhárított gondhoz képest, csak nehezen fogadom el, hiszen én harmadszor is felfejtem a hímzést, ha nem sikerült tökéletesre.

Minden idevágó élményemből – mint mondani szokás – torony, mit torony, világítótorony magasságban emelkedik ki életem két mellékszereplője, akiknek társát, feleségét, máig és holtomig csodálattal illetek azért a szeretetért, kitartásért és türelemért, hogy átélték és átvészelték az ezekkel a férfiakkal töltött életüket.

Az egyik kulcsfigura, Apu „országos barátja” és egyben a jogi iroda háziorvosa, Miska bácsi, akinek már csak az utódjai élnek. Sokszor vádoltam meg Aput azzal, hogy a miatt nem marad kellő türelme ránk-rám is, mert elfogyasztja a napi-heti-éves türelem-adagját Miska bácsira, az általa gerjesztett cunamik okozta károk rendbetételére.

Miska bácsi tévedhetetlen diagnoszta volt, de mindaz, ami egy megdönthetetlen, gyakorta életmentő diagnózis felállítását övezte, csaknem tragikomikus volt, elsősorban az okozta a legfőbb gondot, hogy az ember ne törjön ki őrjöngésben, vagy végtelen, hisztérikus röhögésben Miska bácsi fellépéseikor.

Megérkezett, sálja, kalapja, kabátja őskáoszként hömpölygött körülötte, és a lakás legkülönbözőbb pontjain landolt, majd megpróbálta kibányászni ősöreg orvosi táskájából a hallgatót, miközben steril fecskendők, orvosságos fiolák, üres, vagy kitöltött receptek röpködtek körülötte. Végül - a táskát a térdéről néhányszor leejtve - megtalálta a hallgatót, és elkezdődött a vizsgálat. A visszapakolás pont olyan körülményes volt, mint a keresgélés, örök rejtély marad a számomra, hogy a következő páciensnél, hogyan talált rá a megfelelő kellékekre, a begyűrt, begyömöszölt, összekutyult eszköz- és papírhalmazban.

Ahogy felöltözött, csáléra álló kalappal, féloldalas sállal, a vállaitól elálló kabáttal, az teljes mértékben, hűen tükrözte mindazt a szétszórtságot, amit az érkezése sem rejtett el.

A másik jelentős figura az egyik kollégám volt, aki folyamatos csevegésével, javító szándékúnak vélt, provokatív és olykor bántó kérdéseivel, megjegyzéseivel alaposan próbára tette mindannyiunk türelmét.

Nagy érdemének tartotta azt, hogy roppant udvariasnak hitte önmagát. Ez abban (is) megnyilvánult, hogy leste, hogy melyik kolléganő távozik a munkahelyünkről, ugyanis azok mindegyikére felsegítette a kabátot.

Ez akképpen zajlott, hogy felpattant a székéből, jó esetben, csak a saját székét borította föl, rosszabb esetben másokét és másokat is.

Odarohant a szekrényekhez, kitépte az ajtót a távozó kezéből, majd megkezdődött a kabát keresése. Ez csak annyival járt, hogy a fölöslegesnek bizonyuló kabátok sorra-rendre lecsúsztak a vállfákról, és a szekrény alján landoltak, megfelelően gyűrött állapotban. Hosszas keresgélés után meglelte a megfelelő kabátot, majd rásegítette, az immár jelentős késésben lévő, egyre türelmetlenebb kolléganőre. Hogy a kolléganő frizurája közben tönkrement, hogy a sálja legjobb esetben csak összegyűrődött, de volt esélye kisebb szakadozásoknak is, hogy a kabát egyik válla a hölgy könyökén, a másik a fülén kötött ki, mindez semmit sem jelentett. Udvarias kollégánk, a sikeres fellépést törvényszerűen követő, enyhe arcpírral, és töretlen önbizalommal, persze némi bölcs gondolat osztogatással, kellő megelégedettséggel visszatért a munkaasztalához, és onnan leste a következő áldozatot.

Most, hogy írogatás közben kiszaladtam a konyhába, (egy cigi erejéig) ötlik eszembe, hogy dehogy két kimagasló, hanem igenis három volt, mert eszembe jutott P, a lánglelkű informatikus, akinek 30 méteres körzetében eleven ember nem maradt meg, az őt, minden mosás, mosdás, dezodorálás ellenére körül lengő, elviselhetetlen szagfelhő miatt, s aki egyetlen, a zsebében lapuló csavarhúzó segítségével művelte a csodákat.

Ezzel az eszközzel tette tönkre egy másodperc alatt, az éves és évközi jelentések, igazgatósági és felügyelő bizottsági beszámolók és előterjesztések elkészítéséért felesős igazgatóság vadonatúj lapelosztós, kétoldalasan is másoló, szkennelő és nyomtatógépét, helyrehozhatatlanul. Attól kezdve csak arra kérdeztünk rá, hogy P hol van a csavarhúzó?

Mindhármukra jellemző volt, hogy viselkedésüket a világ egyetlen üdvözítő és tökéletes magatartás-formájaként, mély büszkeséggel és elégedettséggel értékelték nagyra, és állították követendő példaként mások elé.

Én az örök önbizalom-hiányos, önmagát megkérdőjelező, saját teljesítményében csöppet sem bízó, mindig a további tökéletesítésre törekvő karakter, a legmélyebb csodálattal és irigységgel szemléltem ténykedésüket. (Lehet, hogy ez legalább annyira elviselhetetlen, irritáló és ugyanakkor ugyanannyira röhejes egy külső szemlélő számára, mint számomra a most leírt, kétbalkezes urak ténykedése.)
Hirtelen bűntudatom támadt. Meg kell említenem legalább ugyanannyi ügyeskezű férfiembert is, akik üdítő kivételként felbukkantak, Sanyi bácsit, nagybátyámat, Frigyes barátunkat, sógoromat. :-)