Popobács

Aranyhajú Zita unokám elkezdett beszélni. Mint minden egyebet, ezt is illő-kellő megfontolás után, a maga komótos tempójában teszi.

Mint édesanyja, ő is a szavak első szótagját használja, Te a testvére, Sá Sárka lányom, jómagam Man vagyok, Hu a bagoly és még sorolhatom, egyedül anyjának és apjának jár ki hosszasabb megjelölés: Apapapa és Mammammama, gyakran, és végtelen hosszan. Akármit kér, ami akként történi, hogy ódaodaoda felkiáltással, bőszen mutogatja, amit azonnal adjunk a kezébe, amint megkapja, jól nevelt hölgyként azonmód meg is köszöni, köt – mondja, és már kéri is a következő akármit-bármit.

A napokban (végre, újra) meglátogattak. Másodpercek alatt ízekre szedték a lakást, bár érkezésük hírére – természetesen - a lehető legmagasabb helyekre pakoltam mindent, amit távol akartam tőlük tartani.

Könyveket szedtek le a könyvespolcról, Zitus például egyik kezében egy angol nyelvű Piroska és a farkassal, míg másik kezében egy Ferenczy Béni albummal rótta köreit, mászott fel minden székre, míg Zaza az angol krimik hátborzongató fedlapjai alapján szemezgetett, mígnem kikötött egy magyar Star Wars kötet mellett, amelyből némi olvasással és annál bővebb fantáziálással hosszas monológot rögtönzött.

Zaza hatalmas Star Wars rajongó. Valamelyik nyáron, esténként Sárkával Star Wars maratont rendeztek Ráckevén, kinyitottak két nyugágyat, felhalmoztak mindenféle párnát, plédet, rágcsálni-valót, és aztán napokig csak a hang-effektek és Zaza izgatott (ám folyamatos) kommentárjai hallatszottak hátra, ahol olvasással próbáltam átvészelni ezt a programot.

Zita a könyveken, szalvétás-csomagokon, almákon (mindegyikbe éppen csak egy kicsit harap bele, majd fújjogva köpködi ki a héjat) kívül, a tollakért és ceruzákért lelkesedik, nem kis félelmemre, mert a megkaparintott rajzeszközzel folytatja a mászkálást és felmászást, ami –lássuk be – balesetveszélyes lehet.

Egyszer csak elkezdte mondani, hogy popobács, popobács. Egyre hangosabban, hosszas halandzsa körítéssel, de kiválóan megérthető módon mind ingerültebben és türelmetlenebbül, hogy miért is nem teljesül, amit immár meglehetősen hosszasan kér.

Naná, hogy a Zsófi és Zaza rohantak teljesíteni a kérést, a popobács nem mást, mint a népszerű pont-pont vesszőcske mondóka és rajz, amelyből Zitánk a kezdő po-po-t jegyezte meg, míg a rajz és mondóka végén, a törökbasa szóból kreálta a bács-hangzást, amit ő maga, személyesen, diadalittasan vág rá, az enyhén kérdő hangsúllyal elhangzó versike véghez, hogy „készen van a török…”.

Sárkával persze azóta úgy köszönünk el egymástól, telefonon, vagy személyesen is, hogy Popobács!

Perfektül beszélünk mi természetesen még Dóriul (szölmegyek szürdeni), Zalánul (abigúza, zabaglióne), de most nekilátunk, és sovány malac vágtában elkezdünk Zitául is megtanulni, elvégre ahány nyelv, annyi ember!